Ó, mennyiszer kértél: „Fess egy képet rólam!”
Vén cipőmmel bambán turkáltam a porban,
s pusztán gondolatban suttogtam el halkan:
Olyan lenne, mintha hazudnék egy dalban…
Nem tudtad, de régen festettem egy lányról.
Próbáltam utána (istenem, de hányról!),
de már nem zenélnek ugyanúgy a színek,
s nincs olyan varázslat… Alkonyi melírnek
nem állt jól azóta egyetlenegy nő sem…
Nem hívnak a vásznak zúgva, ismerősen,
sürgetve az órát: facsarjon ki mindent,
ami vágy csak tombol, s égni készül itt, bent!
Más volt akkor… Nem kín, s feladat itt állni,
inkább izgatottan egyre beljebb szállni,
s elmerülni lassan a készülő képben,
épp úgy, mint a harmat szemében nyílt szépben.
Ecsetemmel néha oly könnyű volt sírnom,
ahogyan a méhek margaréta-szirmon
lépkednek a foltos, nyári levegőben,
s ahogyan a napfény szökken lemenőben
hullámtörés hátán, könnycsepp-remegésben…
s könnyű volt repülnöm boldog nevetésben…
Azt hiszik, hogy festek, de ez már csak látszat,
azóta csak tépem, hasítom a vásznat…
Ne mondd hát ki többé: „Fess meg engem! Kérlek!”
Csalóka a napfény, nincs vége a télnek…
Gyere vissza akkor, ha már Őt elűztem,
ecsetekből, s vásznakból gyúlt égig érő tűzben.
*Első közlés
© Zimányi Alajos – TISZA ARANYOSAPÁTINÁL – Tus