Arany János balladáinak világáról
„Arany János a magyar szellemi élet sugárzási központja”
(Szerb Antal)
Arany János művei kapcsán sajnálhatjuk csak igazán, hogy kis nemzet vagyunk, és nyelvünk elszigetelt. Költészete nem jutott el az európai kultúrkörbe, nem kapcsolódott be a világirodalom vérkeringésébe, nem derült ki a széles nyilvánosság számára földrészünkön sem, milyen fantasztikus nyelvmester, gondolkodó, művész volt alkotójuk. Olyan alapvető érzéseket fogalmazott meg, mint az énekhang vagy a dobolás, amit génjeinkben hordozunk, és mindennapjaink ritmusát adják.
Kezdjük egy közelképpel: Arany János Nagyszalontán született 1817-ben. Kilenc testvére volt, de közülük nyolc meghalt, csak Sára, a legnagyobb élt, így nem véletlen, hogy szülei még a széltől is óvták a legkisebb fiút. Hatévesen már írt és olvasott. Nemesi származásúnak vallotta magát, hiába volt szegény paraszt. Volt segédtanító, vándorszínész, írnok, fogalmazó, lapszerkesztő, tanár, akadémikus, és a magyar szellemi élet sugárzási központja. Verselése a magyar költészet kánonja lett.
Onnan indult, ahonnan Csokonai, ő is a kálvinista Debrecenben tanult, ahol magába szívhatta a katolikus középkor lelkének levegőjét. Autodidakta volt, önállóan szerzett hatalmas műveltséget. Shakespeare-en tanult meg angolul, Moliere-en franciául, Vergiliuson latinul.
Arany tépelődő természetű, szerény, de büszke ember volt, a költői lángelmék egyik legnagyobbja. A Toldival robbant be a köztudatba, és szerzett országos elismertséget. Az ő alkotásaiban is világok harca zajlik, mint Zrínyi, Milton vagy Richard Wagner műveiben. Kiválóan rögzítette a történelmi hátborzongásokat, az irreális dolgokat aprólékos realizmussal ábrázolta. Balladáiban feléledtek debreceni emlékei, az ott hallott történetek, anekdoták. Több balladájának, mint a Tengeri-hántásnak, a Tetemre hívásnak novellái szolgáltak alapul, de túlnőttek rajtuk.
Elégikus hangjába gyakran vegyült irónia, de nem a politikusokra jellemző rebbenékeny idegesség vezette, hanem a finom tapintat, talán ő a legérzékenyebb magyar költő. Nem a jelennek élt – idézhetjük a neves irodalomtörténész, Arany-kutató, Riedl Frigyes megfogalmazását. Ez alatt azt értette, hogy mindig a múltba vágyott vissza. Zárkózott, tartózkodó természetű volt, és csak az álmok birodalmában érezte jól magát, pedig a világ jó megfigyelője volt. Költészete mélabús hangulatát csak fokozta Petőfi és lánya, Juliska korai halála, a forradalom balsikere és hazája elnyomatása. Az örök üldözött bolyongásában látta élete jelképét. Ő egy nagy tragédia hőse, aki életben maradt, bár nem egészen idegen tőle az élet öröme, de belsőleg örökre meg volt törve. Arany álarcot hordott. Hiába kapott Ferenc József-rendet, ő őrizte a forradalom lángját, és ez leginkább balladáiban érhető tetten.
Tanulékony volt az irodalomban is, és az európai minták és rezignáltsága vezették el a balladák felé is, ami jól illett hangulatához. A skótoktól és a székelyektől tanult leginkább. Virtuóz a balladáiban is, bár a ballada maga is virtuóz műfaj. Mondanitudása egyedülálló, a népi romantika és nemzeti história költője. Tele volt a lelke mindenféle történettel és dallammal. A romantika témái jellemzik: bűn és bűnhődés, bűn és büntetés, őrület, vihar, szélvész, hatalom, gyilkosság, áramlás, rabság, a szürreális kavargás, az érckakas csikorgása, méregpohár, lidércnyomás. Ezek mind az ő motívumkincsének jellemzői.
Az ötvenes évek elején fordult a balladák világa felé. Az első balladás hangok a Szőke Panniban szólalnak meg, mert alkalmasnak találta a válságérzület kifejezésére. „Balladáim fogalmazásakor” – írja Arany – „az első, még homályos eszme felködlésénél is már ott volt a ritmus, dallam: rendszerint nem eredeti, hanem valamely régi népdalhang, mely épen az szülemlő eszméhez társult”. A kor is sugallta a sejtelmest, borzalmast leíró történeteket, hiszen az egész elvére épülő világlátás felbomlott. Az ember külső és a belső világa szétvált, léket kapott a liberális romantika csónakja, és elvesztett az ember önazonosság tudata. A szabadságharc bukása, a Bach-korszak, a megtorlás, a besúgó rendszer örökre kitörölhetetlen törést, bánatot eredményezett a magyar szabadságban hívőkben, így Aranyban is. Tudta, hogy a zsarnokok szemében csak a halott magyar a jó magyar, többi lázadó. Nem véletlenül gondolta, hogy leteszi a lantot, nem ír. A társadalmi változások elmaradása miatt előállt csalódása kiheverhetetlen lett számára, mert saját elképzeléseinek kudarcát is jelentette. A ballada Shakespeare-je lett, ahogy Gyulai Pál esztéta nevezte őt, mert ezekben találhatjuk meg igazi énjét.
A XVIII. században született műballadák alkalmasak ennek az érzésnek a kifejezésére, mert felvállalják a népi indíttatást, világképet, a szerző személyes véleményét, művészetét, stílusát. A népköltészet és a műköltészet közti hidat jelenti. „Tragédia dalban elbeszélve” – tanultuk, tanítjuk, bár vannak komikus témát feldolgozó balladák is. Történetről szól, de a szereplők beszélnek, mondják a párbeszédek közti eseményeket, és a többi néma csend. ( Nem véletlen, hogy gyakran jutunk a balladák során Shakespeare szavaihoz.) De milyen beszédes is ez a csend!
Arany eposzi hajlama a balladáiban forrják ki magát, miután megteremtette egyéni stílusát, örök mintát adott a magyar költőknek. A ballada természete, hogy nem tényeket, hanem a tények hatását írja le – vallja. Nálunk ő tette jelentőssé, ahogy Nemes Nagy Ágnes fogalmaz róla. Az már egy másik kérdés, hogy a XX. századra miért szorult háttérbe ez a műfaj.
A balladákat tekintve érdemes az üldözöttség érzését megfogalmazó Az örök zsidó című költeményét részletesebben is megvizsgálni. Ez a drámai monológ Arany első pesti évében, 1860-ban keletkezett, a rezignáció idejében. Egy világirodalmi vándormotívum az alapja. Ahasvérus, a legendás bolygó zsidó legendáját dolgozza fel benne. Fausttal, Don Juannal együtt Ahasvérus a leggyakrabban emlegetett mondahős volt a XVII. századtól. Az örök vándorlás jelképe. A motívum Arany állandó zaklatottságát mutatja, mert minden hely, idő lakhatatlan számára. A versszakok utolsó sora a meg nem állás kifejezője: „Tovább, tovább” – írja, mert átok ül rajta, aminek a lényege a hajsza, az űzöttség, a menekülés vágya.
Aranyt magánéletében inkább a nyugalom, a helyhez kötöttség jellemezte, mégis ezt a versét joggal mondhatjuk önvallomásnak, kétségeinek kifejezőjének. A modern pszichológiában ezt a „drive” érzésnek hívják. Ez az, ami hajtja az embert belülről, amiről nem is tudjuk, honnan származik, de űz, hajt mindenkit: előre, tovább, tovább.
Arany a lélektani helyzetek pontos ábrázolója, örökké azon tépelődött, hogy nem élt igazán. Kereste a boldogságot, de kerülte, ha közel került hozzá. Itt is meglelhetjük a XIX. századi kollektív társtalanság érzésének kifejezését, hiszen Isten halott, és az embernek magában kell hinnie.
Mi hat ránk leginkább Arany balladáiból? „ A jó lírai költemény előhozására igazi érzelem kell” – vallja vagy teszi hozzá „olyan művészi tárgyiasság, amivel tudja az érzelmet utánozni a szerző, mint Goethe”. Hatóanyaga a pszichikus bomlás, a műveknek bonyolult történelmi alaphelyzetük van. Gyakori büntetés nála a lelkiismeret-furdalás (A walesi bárdok, Ágnes asszony), amely a vétkező hősök sorsa. Arany morális emberként hitt abban, hogy a gonoszoknak is van lelkük, és gyötri őket a bűn, furdalja őket a bűntudat. Ágnes asszony is az emberi szenvedélyek, konfliktusok sötéten villogó szövevénye. Arany kemény, fekete szavai visszhangoznak lelkünkben.
Vonzódott az anarchista hajlamú Byronhoz, még példaképének is tekintette, élt benne a luciferi gondolat, melyet Madách is megfogalmazott: „Küzdést kívánok, diszharmóniát./ Mely új erőt szül, uj világot ád.” A walesi bárdokkal, ami éppen a kiegyezés évében jelent meg, azt akarta, hogy forrjon és lázadjon a vérünk, mert a lelki szabadságharcban nincs középút.
Ha a balladák téma szerinti csoportosítását tekintjük, akkor az irodalomtörténet három nagy kört különít el. Az elsőben az ősi világképet újraalkotó, a lét, a gondviselés kérdését vizsgáló műveket találjuk, ahol a hősiesség és az erő a fő motívum. Itt a Mátyás anyja, az V. László vagy a Rozgonyiné említhető. (Kár, hogy a Mátyás balladakör sem született meg teljes egészében.) Az V. László párhuzamos szerkesztésű, tele van elbeszélő anyaggal. Elmondja az összeesküvést és Mátyás szabadulását, visszatérését.
A balladákban Arany a Hunyadiak pártján áll, akik számára a dicső múlt képviselői, és ezért is találunk az V. Lászlóban politikai áthallásokat. Itt is esküszegő a király, aki visszavonja a kodifikált alkotmányt.
A második halmazba tartozó balladatémák az ősi viszonyok helyébe lépő, azt felváltó erőszakra és zsarnokságra épülő, a világrendet bemutató vagy azt áthágó ember sorsáról, bűneiről szóló történetek tartoznak. Itt a harmónia, az erkölcs, az elvek érvényesítésének küzdelme jelenik meg. A Szondi két apródja és a Tetemre hívás jellemzi leginkább ezeket a balladákat.
A Szondi két apródja a hűség és a hősiesség balladája. Többszintű építmény, a motívumok tartják össze. A két vezér, Ali és Szondi neve végigvonul a művön, először a basa szerepel többet, aztán Szondi alakja fordul elő többször, a két ifjú is róla szól. A rendkívüli hős bukása adja a katarzist. A vereségből már annyiszor újjáéledt nemzethez szól, hogy erkölcsi kötelesség az eszmékhez való hűség. Retorika nélkül is tudott hazafi lenni, ami nem minden költőnkre jellemző.
A harmadik csoportba az elszabadult káosz erőiről szóló műveket sorolja az irodalomelmélet. Ezekben a művekben az erkölcsi világrend bizonytalan lesz, a modern ember lelkisége jelenik meg finom, borzongató idegszálakon. Még inkább jellemző ezekre a művekre a kihagyásos technika, a hézagos cselekményvezetés, a gyakori sík-, nézőpontváltás. Gondoljunk csak a Híd-avatásra vagy a Vörös Rébékre. Az utóbbit a népbabona szemszögéből nézi. Alapja, hogy a boszorkák varjúvá változhatnak, de ha meglövik őket, újra asszonnyá válnak. Így már érthető a visszatérő refrén: „kár! /Hess madár!”
Arany balladái szaggatottak, homályosak, drámaiak, de szívünkbe hatolóan líraian vallásosak. Szereti a gyorsan eltűnő dolgokat, szereti azok felidézését.
Talán érdemes még egy másik csoportosítási elvet is megemlíteni a balladák világában, mert ez is hozzásegít az értelmezésükhöz, korban való elhelyezésükhöz, illetve stíluseszközeik jellemzéséhez. A népies jellegűek között találjuk az Ágnes asszonyt, a Shakespeare-ek közt az V. Lászlót , de van anekdotikus, mint a Pázmán lovag, aztán ismerjük a Goethét és Schillert idézőt, a már említett Híd-avatás című felkavaró művét, ami nagyvárosi csüggedtséget fejezi ki, amelyben a veszélyes homályban embersorsokat találunk, némelyiket vizionáló önkívületben. Goethével a zeneisége is rokon, lehet, hogy Arany is szívesen írt volna operát.
Arany szerkesztési elveiben a zeneiség központi helyet foglal el. Nem a dúdoló melankolikusság értelmében, hanem a mű folyamatában megvalósuló összefüggés érzékeltetésében. Bor vitéz című írása a nyelvi szépség egyik kiemelkedő példája, jól kivehető, hogy a szavak, a rövid és hosszú magánhangzók mennyire képesek fokozni a drámaiságot. Lassú ritmusú dal, a szavak előrevetítik a bajt, a halált. Kevés ennél dermesztőbb sor akad a magyar irodalomban, mint a következő mondat, ami így hangzik: Hűs szél zörrent puszta fákat. Bor vitézt hívja a harc, elhagyja érte kedvesét. Aztán következik a hír: Elesett hős, pusztán árnyék. És a lyány belehal az elvesztésébe. Mindketten a ködbe vesznek, a vak homályba. A vers rövid, szomorú dallamú sorai, mondatai vonják a cselekményt.
A költő versben gondolkodik – írja Theodore de Bouville. A szavakhoz kapcsolódó asszociációk ülik meg a mű természeti képeit. Arany észreveszi a nyelv adta lehetőségeket, az élő anyag magát felkínáló mozdulásait, kiaknázza a bennük rejlő vonzásokat és taszításokat. Ősi finnugor kori szemlélet is előkerül. A képzelet- és hangulattársítások szavai megsokszorozzák egymás jelentéstartalmát. Így válik a vers kötött beszéddé, és a tördelt sorokból árad a belső feszültség, és lesz eleven erővé, mindenkori tudatállapotunk tükrévé.
Arany szorgalmasan dolgozott, humorizált, mulatott, de kedélyvilága inkább borongós volt. Mindig a költészet eszménye lebegett előtte. Önmagát is kritikusan szemlélte, néha maró gúnnyal is. A nagy izgalom és a teljes bágyadtság váltakoztak benne, ezért van az, hogy sok művet csak elkezdett, de nem fejezett be. (Bár az akadémiai elnöksége is sok idejét elvette, ezért is maradt torzóban a tervezett magyar ősrege szövege.)
Feltűnő volt józansága, Megvolt benne a lelkesültség is, de emellett a latolgató hideg ész is. Arany üresség érzete „radikális ürességérzet”, melyben belül fortyog a tett, de még önmaga elől is menekül. A nemzet és az egész emberiség kérdései folyton érdekelték. A múlt értékes, a jelen értéktelen. Gondolkodása négy alapvető pillérre épül: Isten, család, haza, költészet. A hit nála a bizalom és a vigasztalás kútfeje volt. Mint magyar költőnek, neki is alapérzelme a nemzetfenntartásért való küzdelem a versekkel. A családi élet boldogsága elvonta őt a szerelmes versek írásától. Páratlan jelenség a világirodalomban, hogy elsőrangú költőnek nincs szerelmes verse.
Legnagyobb erénye a nyelvérzéke. Különösen fogékony volt magyar nyelv szókincse és fordulatai iránt, melyeket finom ízléssel alkalmazott is, de mellette kitűnő szerkesztő is volt, a kompozíció mestere, és kitűnő érzékkel vette észre, amikor a szüzsé döntő kanyarulathoz ér, és jól helyezi el a közbeszúrt félmondatokat, a lényeges fordulatokat.
Sorsélménye Petőfi volt, mint ahogy Radnótit testvére és anyja halála kínozta, mardosta élete végéig, őt az, hogy túlélte a lánglelkű barátját. Hiába őrizte belső függetlenségét, lelkében lokális viharok dúltak. Átérezte a kor világnézeti válságát. Az ő világszemléletét, művészi megfogalmazásait is áthatotta Nietzsche „Isten halott” gondolata, amely megváltoztatta az embert, az emberiséget, a világról vallott felfogásokat.
Arany fenntartásokkal volt az idegenekkel szemben, látszik ez már Toldiban is, ahol a cseh vitéz Pesten öldököl. Amúgy a magyar irodalomra jellemző, hogy a nemzeti függetlenség hiánya a külföldieknek tulajdonítható. Elég, ha a Bánk bánt említjük. Ebben is látszik, hogy a magyarság vigaszra szorul.
Arany kritikusnak is óriási volt. Írásaiból kitűnik, hogy úgy tartotta ő is, hogy a művészet örök számvetés korunkkal, sorsunkkal, és ez az alkotás folyamatának a része. Ennek pedig az őszinteség a legalapvetőbb feltétele, mert ez adja a hitelességet, a gondolat tisztaságának aranyfedezetét.
Ha a művekről gondolkodunk, elemezzük őket, az kritikai ízlésünk nemesítését is szolgálja, mert megállapításaink mögött értékrend is lappang. Hunyt mesterünkről szóltunk, ahogy Babits fohászkodott hozzá, és remélem, gondolataink és érzéseink tisztítására is érdemesek voltak a felidézett balladák. Zárásképpen jegyezzük meg, hogy a tudós és a művész is a világot vizsgálja, és jósolja a jövőt, bemutat egy lehetséges változatot, de a művészen nem kérik számon, mit ábrázolt.
*Első közlés