zseblámpa
nem sok mindent láttam eddig,
néhány kopasz fát és foltos ablakot,
kietlen házat, merész betolakodót,
röhögő kamaszokat, romboló csapásokat,
összeütődő ajkakat, matató kezeket,
csillanó szemeket, fejvesztett rohanást,
földre csapódott zseblámpát, fénysugárt,
díszes tükröt, benne szellemalakot,
s magamat, öreg, mégis fiatal vagyok.
Tohonya Hamlet
kinek feje nagy, s nem is e helység kalapácsa,
hanem kardja, eszesen esztelen örököse,
ki dán, s tán megőrült vagy sem, a jóég tudja,
koponyát ragad és fűre lép, holott tilos,
s tűri pimasz sorsa minden nyűgét s nyilait,
néha kardot ragad és leszaggatja
mind egy szálig a függönyt s a karnist,
szellemet lát és idéz, magába bolondít,
megnyílik a víz, hajadon hal,
belefullad a szerelembe, s ő nem mozdul,
szellemekkel cseveg és egy helyben topog,
s talán eldönti mi a jobb: lenni vagy nem lenni?