Azon a reggelen, mint majdnem mindig, futócipőt húztam, és felfutottam a hegyre. Hetek óta a kocogás vagy a kutyasétáltatás volt az egyetlen legális szabadtéri tevékenység. Nem sokan jártak arra, főleg amióta az emberek kerülték egymást. A dombtetőre máskor is egyedül mentem fel, de aznap az egész környéken nem járt senki. A magaslatnak, ahova most is tartottam, még neve sem volt. A kéktúra hivatalos útvonalát másfelé térítették, ezért csak azok merészkedtek oda, akik régebbről ismerték a helyet. A keskeny ösvény két oldaláról lassan újra egymásra találó, összeölelkező növények is jól mutatták – nem sokan tudtak a létezéséről. Talán a meredeksége miatt kerülte el a figyelmet, vagy mert az erősen sziklás kiszögelés messziről nézve nem ígért pazar látnivalót. Pedig, ha valaki végigment a kesze-kusza, újra visszavaduló, keskeny csapáson, akkor páratlan élményben volt része, és a mélyen megülő felhők közül rálátott a környékbeli sváb falvakra.
Volt, hogy korábban csendben legelésző zergéket zavartam meg az érkezésemmel, máskor vaddisznó család röfögött vidáman a bozótosban, vagy őzet közelítettem meg lopakodva anélkül, hogy ijedten elszökkent volna. Ott pillantottam meg a ritka hegyi orchidea fajtát, a sisakos kosbort, vagy pihent meg rajtam néhány percig egy fáradt méhecske, mielőtt békében tovább szállt volna dolgára.
Azon a reggelen ismét felmásztam oda, mert vágytam a csodára. Fáradtam leroskadtam a nagy sziklatömb peremére. Nem mozdultam, csak néztem a kék eget, a lassan tovaúszó madártej-forma bárányfelhőket. A végtelennek tűnő, a sok mozgás hiányában megtisztuló levegőben olyan messzire elláttam, mint még soha. Felülről néztem az ezerféle zöld fafoltot, a piros cserepes háztetőket, a templomtornyokat és a kanyargó utcácskákat. Autó is alig járt, mindenki bezárva kuksolt, és alászállt egy virtuális térbe, hogy ott folytassa túlhajszolt, korlátokba, és az idő fojtásába kényszerített életét.
Aztán egyszer csak megjelent váratlanul egy pár. Csodálkoztam, hogy bárki is jár erre, ahol csak a szalakóta fordul meg. Fiatalok voltak, erőlködés nélkül értek fel a magasba. A fiú hátára kötve egy hordozóban néhány hónapos csecsemő nézelődött kíváncsian. A lány olyan szerelemmel igazította meg a fiú hajtincsét, ami az arcába hullt, amilyet még nem láttam. Majd gyengéden megpuszilta a párja arcát, és a gyermekét is megsimogatta. Előttük az élet, és milyen nehéz lesz nekik, nesze neked békés huszonegyedik század – gondoltam.
Biccentettek felém, aztán tőlem távolabb leterítettek egy nagy plédet, és letelepedtek. A csecsemőt kivették a hordozóból, és hasra fektették, amíg előkerült a reggeli. Békésen falatoztak a szendvicsekből, termoszból gőzölgő italt öntöttek kis bádogbögrékbe. Komótosan majszoltak, majd a lány megszoptatta a babát. Közben nézték az elterülő falvakat, hol beszéltek valamit, amit már nem hallhattam, hol csak csendesen mosolyogtak egymásra.
Lopva néztem rájuk, nem akartam megzavarni az idillt, amelynek véletlenül lettem szemtanúja. Irigyeltem őket. Néhány másodperc múlva tudtam, hogy joggal irigylem magamat is. Minél jobban pörgött a világ, én itt annál jobban lassultam. Élveztem, hogy szabadon lélegzem, hogy nem kell félnem semmitől. Bármi zajlik, kavarog a mélyben, mi, akik ide feljövünk – tovább létezünk. Ott, a bezártság, és az egymástól való rettegés idején értettem meg, mit jelent, amikor változó erősséggel ordít, zihál, vonyít és vinnyog bennem a puszta lét igénye. Amikor cél, érdek vagy kötöttség nélkül vagyunk, és örökké lenni akarunk. Figyeltem és élveztem a körülöttem létező, alig érzékelhető zsongást, az apró bogarakat, füveket, az öreg göcsörtös tölgyet, a rá szálló gyurgyalagot, a kövek közé beosonó gyíkot, és a családot. Mert mi, akik mindig egységben léteztünk – védve voltunk.
©Kovács Emil Lajos – Mélység és magasság