„Lehúzom” a kártyámat a márvány és nyerstégla UTÁNZATÚ burkolattal STÍLUSTALANÍTOTT folyosó végén, egy piros fényben úszó varázsgömb előtt. A varázsgömb egy pillanatra zöldre vált, valahol egy mágneszár kattan, most beléphetek. Van rá két másodpercem. Ügyetlenül lóbálom magam előtt ormótlan MŰ-bőrtáskámat, a másik kezemben piros MŰ-anyag paszományon lóg a kártya. Sietősen próbálom zsebre vágni, nehogy közben bezáródjon a tölgyfa HATÁSÚ ajtó, aminek pánikszerűen feszülök neki, de már késő, megint felkenődtem, ahogy minden átkozott reggel. Az orrom előtt fityegő piros szalagon fehér betűkkel ORACLE® felirat virít. „A jóslat” – gondolom magamban. Az oracle ugyanis ezt jelenti. Persze mi informatikusok, ritkán gondolunk erre. Én sem vagyok kivétel, programozó vagyok.
De ma mégis eszembe jutott.
Érzem, hogy baj van. Nem tudom pontosan megfogni mi az, de gyanítom, hogy a BAJ már valóra vált. Itt van velünk. Benne élünk, bennünk él. „Kollektív rontás szállt ránk”rémüldözöm gondolatban, amikor áttetsző MŰ-selyem ruhában betipeg egy kolléganő. Push up mellei hamisan merednek felfelé, arca kifejezéstelen pasztellkép, szemöldöke MŰszemöldök, szempillái MŰ-szempillák, körmei MŰ-körmök. „Vajon van valamije, ami igazi?” – kérdem magamtól és lopva a seggére ejtem a tekintetem. A segge megszólalásig hasonlít egy igazi seggre, mégis kétség árnyékolja érzékiségét: úgy hallottam, most már MŰ-segget is lehet csináltatni… Épp az ezüst körömcipőből kikandikáló pink titokzokni titkon felüli részét fixíroznám gyanakodva, amikor megszólal, édes csilingelő hangon:
– Szervusz – mondja a nálam vagy 20 évvel fiatalabb leányzó teljesen valószerűtlenül.
– Szervusz – mondom én is erőtlenül erőltetve.
Persze próbálok belevinni mindent. Némi tartózkodást, némi hódolatot, és még egy csomó dolgot, amire valószínűleg esélyem sincs. „Szervusz.” Mit lehet egy ilyen szervusszal kezdeni? Ez a „céges policy”…
Az irodában összefutok a főnökkel, szigorúan bök egyet felém a fejével, mint egy bika, és ugyanazzal a lendülettel szegezi nekem a menet közben utasítássá változott kérdést:
– Jössz a kick off-ra!
– Persze? – vágok vissza a metamorfózis jegyében kérdő hangsúllyal, flegmán és pimaszul, majd tüntetőleg és hosszasan bámulom a falon ketyegő céges logóval lógó órát.
– FYI még van vagy 20 percünk – kommentálom vagy fél perc múlva a teljesen hatástalan órabámulásomat, amikor látom, hogy a főnök még mindig a nyugtázásomra vár. – Úgyhogy én most bekapok egy kávét – mondom bizonytalanul, mivel továbbra sem mozdul. – ASAP – teszem még hozzá engedékenyen, mert látom, hogy kezd lilulni a feje.
Indulatosan legyint egyet és elviharzik a tárgyaló felé. Én is legyintek egyet rezignáltan, aztán elkullogok a teakonyhába kávézni. A MŰ-kávé nálunk céges juttatás. Kéreka géptől egy Wiener melange-t cukor nélkül. Pont olyan, mint az olasz cappuccino cukorral. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit kérek, mindegyiknek ugyanolyan MŰ-íze van,
csak az arányokat variálják. Kis ügyeskedéssel bármelyikből bármelyiket elő lehet állítani. „Nem is tudtam, hogy tudok kárörvendőn nevetni” – mondom magamnak rosszkedvűen. „Gonosz napok vannak, úgy látszik.”
Valami átkozott cinizmus költözött belém és rávetül mindenre és mindenkire a környezetemben. Nem is rá vetül, hanem rá vetődik. Nem is vetődik. Veti magát. Mint egy hiéna. Csomót keres a kákán. Fogást talál a kikezdhető tökéletességben. Vajon mi történhetett? Túl sok rosszat tettem? Vagy inkább túl kevés jót?
A nap további része teljesen érdektelenül zajlik, mint mindig. Megint rám jött a bolondóra. Nem értem, mi szükség van a munkámra. Nem értem miért fizetnek ezért ennyit. Nem értem, miért van ez a sok hiábavalóság. Miért van ennyi MŰ-munkás, MŰ-munkahely, MŰ-feladat. Szerintem sokkal többet tennék mindenkiért, ha készítenék pl. egy asztalt, vagy
egy cipőt. Vagy villamost vezetnék. Vagy párizsit árusítanék egy üzletben. Mi ez az egész? Elegem van a véget nem érő MŰ-balhékból, a „brainstormingokból”, a „know-howokból” és az összes „in- és outdoor trainingekből”. A „job controlról” nem is beszélve. Miért tesz mindenki úgy, mintha értené hogy mi folyik itt? Vagy ők sem értik? Mi a lófaszt keresek én
itt? Talán nem véletlen, hogy hazafelé is mindenről ez jutott az eszembe: lófasz. Így, ahogy mondom. Lófasz utcán lófaszt loholok lófasz után. Lófaszt van feltúrva a város. Lófaszt végállomás. Lófaszért van ez a tömeg. Lófaszért van ez a sok plakát, amik lófaszt ígérnek. Lófaszt veszek fel hitelt, lófaszt váltok szolgáltatót, lófaszt veszek tabletet, lófaszt megyek
„görögbe”. Lófasz hatoslottó, lófasz kontaklencse, lófasz ABC, és visszafelé is lófasz: CBA szafól. Lófaszt „get off here”. Lófasz valami I. és lófasz valami II. Lófasz a sok MŰ-kopás a nadrágokon, és lófasz a MŰ-szakadás is. Lófaszt lófasz.
Már a vonat-PÓTLÓN zötykölődöm hazafelé, amikor az ablaküvegben tükröződve megpillantom önmagam. Vagyis valakit, akit önmagamnak hittem, de egy teljesen idegen arc bámul rám vissza és hamiskásan somolyogva ezt mondja:
– Mindenki jót akar neked!
– Tudom – válaszolom ugyanazzal a mosollyal.
– Akkor meg miért vagy ilyen búval baszott?
– Nem tudom.
Sokáig nézzük egymást, aztán lassan megnyugszom. Hála istennek, nem én vagyok az. Akkor nem is velem van a baj, hanem ezzel a pöccsel itt a tükörben. Hahaha. Minden mehet tovább, hurrá! Mindjárt beérünk.
Lopva az útszéli keresztre szögezett aranyjézusra sandítok. Úgy látom, zöldülni kezdett. Hát nem minden arany, ami fénylik? Akkor mégiscsak átbaszás?
Csak nehogy megint gondolkodni kelljen!