Hol volt, hol nem volt, messzi vidéken, egy Lapítóhegy nevű falucskában éldegélt egy szép korú legény, akit úgy szólított mind aki ismerte, hogy Pista. Nem az István után becézték így, hanem sokkal inkább a sajt után, amit annyira szeretett (Trap-Pista) Szép szál legény volt a maga 98 esztendejével, a falu asszonyai (már aki még, vagy már szabad volt) mind azt akarta, hogy néki udvaroljon. Nincs mit csodálkozni ezen, vagy ha mégis most szedegeti össze a kedves olvasó a padlóról az állát, akkor elmondanám, hogy ez a Pista bá nagyon tudta, mit szeretnek a nők. Nem volt egy rossz szava se! S ha mindez még nem lenne elég, Pista olyan csodaembör volt, hogy sohase nem mérgelődött, mint aki legalábbis elfeledte a bántó szavakat.
Kevesen tudták azonban, hogy nem mindig volt ez így. No, de ahhoz, hogy ez bizonyítást nyerjen, vissza kell pörgetni az időt, úgy néhány évvel ezelőttig, amikor is….
Pista szokásos vacsorájához készülődött: kákábézsét készített magának (K-, mint kenyérkaréj, K-, mint kolbász, B-, mint bor és Zs-, mint némi zsörtölődni való). Saját fejlesztésű recept, állítása szerint nagyon finom, egyetlen baj van csak vele: méghozzá, hogy az ember foga közé ragad a kolbász, meg van, hogy a zsörtölődni való is… No, de ezt a legkevésbé se bánta. Sőt, előszeretettel rágicsálta, például akkor is, mikor beröpült a nyitott ablakon egy légy – szokásuk ez a lapítóhegyi legyeknek. Szerencsétlen ott zizegett a kenyér és kolbász körül, mígnem Pista szájából két falat közt kibukott: – A macska rúgja meg, ezt a szemtelen legyet! – a légy (legyen becses neve: Cece), ezt meghallva leszállt Pista orra hegyére, onnan pislogott rá, így jelezve, hogy a szemtelen jelzőt igenis most kikéri magának. De Pista egyetlen vad legyintése végül kénytelen kelletlen kitessékelte az ablakon. Cece olyan sokkos állapotba került, hogy szédelegve tudott csak hazarepülni. Elpanaszolta ott magát a többieknek, mi tett vele Pista és milyen jelzővel illette őt, mire a légytársak nagyon felháborodtak és elhatározták, megleckéztetik az öreget, aki a testvérükkel így elbánt.
Mind odasereglettek hát Pista kertjébe, és a tölgyfa tetején megvárták az estét, míg az ember elaludt. Sötét, mesteri tervük gyanánt betűket formáztak, és az éj leple alatt a padlódeszkába vésték fenyegető üzenetüket:
„Te Pista,
Hallottuk mit mondtál Cecének,
s hogyha nem akarod, hogy elérjen a végzet,
fogd hát a tölgyfa egy ágát, és faragj belőle pipát magadnak.
Ez a jóvátétel meggondolatlan szavaidért.
Ha nem teljesíted kérésünket, sötét jövő vár rád.”
– Hinnye! – morogta reggel álmosan maga elé Pista, amint meglátta a feliratot. Meg is csípte magát, hogy nem álmodik-e még, de feljajdult, ahogy elérte a valóság. Sűrű jajveszékelés közepette, fejét gondosan a két tenyere közé fogva, hogy nehogy elveszítse, úgy ahogy volt, pizsamában, bojtos papuccsal a lábán egészen a kert végéig futott, ahol is állt a tölgyfa. Fogta az egyik ágat, lenyeste, majd visszament a házba és nekiállt faragni. Három álló napon át farigcsált, mire az ágból pipaforma nem lett –, egyébként olyan, amiről mindig is álmodott, szóval most már mit sem tartva a fenyegetéstől, elégedett volt magával és visszanyerte megbolygatott nyugalmát.
Mikor beesteledett, szokásosan előkészítette a kákábézsé alapanyagait, majd leült, hogy jól belakomázzon. Előbb egy karika kolbász, majd egy törésnyi kenyérdarab, egy kortyintásnyi vörösbor, és végül a jóízű zsörtölődni való… ami ezúttal nem a foga közé szorult, hanem be a nyelve alá. Ez csak egy picit zavarta, de nem törődött vele, csak nyelte tovább a kolbász és kenyérfalatokkal együtt. Mikor végzett, megtörölte a száját, elégedetten hátradőlt, majd úgy döntött, kipróbálja frissen faragott pipáját –, hisz a reggeli üzenet szerint azzal mindent jóvá tehet. Igen ám, de hogyan gyújt rá? Gondolkodott, miközben a pipát a szájába vette. Ám ekkor Pista is nagyot nézett, mivel hogy az magától füstöt kezdett eregetni. Méghozzá lilát! Pista egyik meghökkenésből a másikba esett, mert ekkor még nem tudta, csak jóval később jött rá, akkor se magától…, meg hát honnan is tudhatta volna, hisz nincs benne egyetlen könyvben sem, hogy a zsört, és belőle készült mindennapi fogyasztásra alkalmasnak hitt zsörtölődni való – ami sokszor cifra módon szalad ki az ember száján a bor után, ha a foga közé szorul –, pipába töltve lila füstként párolog.
Így esett, hogy lapítóhegyi Pista már nem élcelődött tovább a szemtelennek gondolt legyeken, és lényegében semmin sem, mert a napi zsörtölődni való a pipája füstjeként mind elszállt, ezért nem szaladt ki többet rossz szó a száján.
—
Én, aki személyesen is ismerem Pistát és ezt a történetet, mindenkinek szívből ajánlom, hogy faragjon magának pipát egy tölgyfaágból, aki valaha elgondolkodik, épp hová tart ez a világ, és netán zsörtölődni valót is fogyaszt éppen. Inkább legyen a szavakból párolgó lila pipafüst, mint hirtelen kiszakadó, bántó meggondolatlanság.