„El akartál bújni valaki elől? A játékterem a másik oldalon van! Ami itt van, bizonyára ismeretlen előtted, ezek az úgynevezett könyvek! Nincs képernyőjük és nem is gombnyomásra működnek… Na eredj a dolgodra!”
(Az idős antikváriumos a gyerek Bastiannak a Végtelen történet c. filmben. (1984, r. Wolfgang Petersen)
Kinyitnak-e engem még valaha?
Pontosan 512 oldalas vagyok. 25 évvel ezelőtt írtak engem. Lenyűgöző, lebilincselő történet vagyok, gyakorlatilag letehetetlen. Váratlan fordulattokal, meglepetésekkel teli, izgalmas. Vastag, nehéz könyv, annyi szent, de aki olvasott engem, mind azt mondta: egyáltalán nem bánta meg. Mégis itt porosodok már évek óta…
Egy könyvtárban lakom, a B folyosó 3. polcának 92. helyén. Jó a társaság, jó fejek a szomszédok. Ezen a környéken mi mind regények vagyunk. Elismert szerzők elismert regényei. Még irodalmi Nobel-díjas szerző is van közöttünk. Igazán illusztris társaság. Zajlott az élet: jöttek-mentek az emberek, és mindegyikünk nagy örömére szolgált, ha éppen minket vettek le a polcról. Nem bántuk, mert tudtuk: nekünk ez a feladatunk. Kis idő múlva úgyis hazatérhettünk – persze, ha nem felejtettek el minket visszahozni…
Aztán, hogy 20 évvel ezelőtt új szelek kezdtek fújni. Az emberek továbbra is jöttek, de csak kevesen tértek be a könyvespolcok közé. Egyre kevesebbet vittek el közülünk: van olyan, akit évek óta ki sem nyitottak. Lecseréltek minket. Monitorok, számítógépek érkeztek a könyvtárba, amellyel bárki rácsatlakozhatott a világhálóra. Egy idő után már csak azért vettek le minket, hogy lefényképezzék az oldalainkat és feltöltsék őket az internetre. Így az embereknek már nem kellett bejönniük a könyvtárba, hiszen otthonról szinte bármit megtalálnak, amit csak szeretnének.
Emlékszem a kiadásom napjára. 1972. március 24. Régen volt. Imádtam az illatomat, imádtam minden betűt, melyeket lapjaimra nyomtattak. Képek nincsenek, de aki elolvassa mondataimat, sokkal gyönyörűbb képek tárulhatnak elé. Talán még álmaiban sem látott ilyen szépeket.
Az első kölcsönzésem során egy fiatalember kezébe kerültem. Figyeltem a szemének igen finom rezdüléseit, ahogyan szóró szóra fogadta be történemet. Néha-néha meg-megállt, megpihent egy-egy bekezdés végén. Láttam, mikor lepődik meg, mikor érzékenyül el, mikor gondolkodik el. Azt hiszem, nagyon intelligens ember volt. Művelt. Gyorsan, de értően olvasott, gyakran éjszakába nyúlóan. Gyakran hallottam, amint azt mondja: „te jó ég, már ennyi az idő?!” Ilyenkor óvatosan feltett az asztalra, betette könyvjelzőjét az aktuális oldalhoz, becsukott engem, lekapcsolta a villanyt és nyugovóra tért. Nem tudom, de talán a történetem járt a fejében álmában is.
Éreztem, hogy nagyon vigyázott rám. Tudta: egy könyvnek lelke van. Mikor végére ért, azt mondta: ó, hát nincs tovább…? Nagyon szerette volna, ha folytatódik a történet, de egyszer minden történet véget ér. Így hát másnap reggel az volt az első dolga, hogy betett a táskájába, elindult a könyvtárba és visszavitt engem. Mindig emlékezni fogok rá.
A mai napig összesen 156-an vettek ki engem. Volt, akinek nem tetszettem, volt, aki 5-ször (!) kért hosszabbítást, volt, aki teljesen elfelejtett, és hónapokig nem vitt vissza. Így tanultam meg: mi könyvek is olyanok vagyunk, mint az emberek. Különbözőek. Nem csak aszerint, hány oldalból állunk, milyen a műfajunk, milyen izgalmas a történetünk, hanem a lelkünkben is. Vannak kifejezetten mogorva és vannak galamblelkű könyvek is.
Aztán történt valami. Rossz emberek jöttek a könyvtárba. Azt mondták a könyvtárosnak, hogy el akarnak vinni 100 könyvet, találomra. Nem mondták el, hogy miért, de tudtuk, hogy nem olvasni szeretnének. Berontottak a folyosók közé, nagyon sok könyvet leborítottak a földre, és pontosan 100-at beledobálták egy dobozba. Köztük engem is. Nagyon féltünk. Kétségbe voltunk esve.
Kisvártatva megérkeztünk egy térre, kitették a dobozokat és kinyitották. Nagyon sok ember állt körülöttünk. Estére járt már az idő, mégis, mintha nappali világosság lett volna. Apró fények pislákoltak, melyek egyetlen nagy fénycsóvába gyűltek össze.
Tűz!
Máglyát raktak. Még több ezer társam várt a sorsára megannyi dobozból kidobálva. Az emberek skandáltak, őrjöngtek, szinte meg voltak őrülve. Mikor a tűz már elég nagy lett, s a füst felfelé szállt, elkezdték társaimat a máglyára dobálni. Több ezer lap, betű, oldal, történet, szereplő, sors veszett oda. Visszavonhatatlanul. De talán mégsem… talán az emberek emlékezetében megmaradtak. De már soha, senki nem olvashatta őket.
Elégtek…
Hogyan történhet meg mégis, hogy ezt most elmesélhetem nektek? Nos, túléltem. Bár kivettek a dobozból és elhajítottak, de olyan szerencsésen repültem, hogy egy ház két fala által közrezárt sarokban kötöttem ki. Senki sem vett észre, csak napokkal a könyvégetés után. Kicsit megsérültem, de semmi bajom nem lett. Így éltem túl.
De azt hiszem, ezt könnyebb volt túlélni, mint azt, hogy senki nem szeretne elolvasni. De még reménykedem. A könyv életének értelme az, hogy mind többen elolvassák. Most várok.
A könyvtár most zárva van. „We are closed!” Síri csend. Olykor egy-egy alkalmazott néz ránk, hogy nem történt-e velünk semmi baj. Hallottuk hírét, hogy nagy baj van az emberek között és ezért nem jönnek. Talán a modernkori emberiség e kálváriáját is meg fogja írni valaki. Remélem, egy könyvben, melyet nem felednek el.
A jövőt senki sem tudja. Talán ismét megfordul a világ, és visszatérünk a könyvek szeretetéhez. Talán olyannyira eluralkodnak rajtunk a technológiai forradalom vívmányai, hogy idővel nem is fogjuk tudni, mi is az a könyv. Én mindenesetre várok, hisz’ mást úgysem tehetek. Én, mint az emberiség egyik legnagyobb találmányának egyetlen példánya sok millió, sőt, milliárd társával együtt segélykiáltást intézek hozzátok, emberekhez!
Ne felejtsetek el minket!