Tested ideje
sás közül lépsz elő, én madaram,
elleheled havam s jegem, ha van
gyűrődik tollruhád, akad, lehull,
mind több bőr villan föl ruhátlanul
megölelsz, indázik lábad, karod,
testedben hullámzó tested vagyok
suttogod, csak nekem illatozol,
jöttöm várod, napját, mint a pokol
rám csap nagy tömegben hosszú hajad,
árnyfoltok lebegnek hónod alatt
két barna, meggy-csúcsos melleidet
csókolom, szívedben fenyőliget
félig test-ágyam vagy, félig anyám
őssóhaj perzselte ajkú leány
köreit rója megcsapzott öled,
tejem sötét mélyedben szétpereg
óceánt kiáltok, városokat,
tetőt túllobogják bársonyfalak
kisded halálunkra hunyjuk szemünk,
élni tovább így hogy is merünk
hasadon – sziklán gyík – tárt tenyerem
s betakarsz; erre még emlékezem
pálmasúgás vagy, fehérarany,
testednek örök ideje van
Mozdulatlan víz
A víz ma mozdulatlan.
Szavad, a fényes csónak
kikötve vesztegel.
Szemed növénytelen,
hangodban
nincs madár.
Kivártam, megszülessék
a féktelen homály, hogy
végigess az ágyamon,
a lámpafény vizéből
remegve, partsötétbe
vonva, meztelen.
Forró karok
és örvénylő kezek
osztoznak testeden:
a csönd lefut nyakadról.
Már az se véd,
hogy fölnevetsz
s támadsz, te könnyű vad.
Arcodon a gyönge tűz
kihamvadt vállaid közt
egyszerre föllobog.
A fény elkapja
oldalad
s megostoroz,
mint lomha szél
a későn jött öröm.
Aztán megint a kinti dal,
s itt bent
elhányt szavak.
A combjaid
hegyárnyékból
hold-rétre ért
nyeregtelen lovak,
most lassú ballagással
széttartanak.
Miként halak
kisiklanak csípőid
két kezemből,
s tükröm fölé emelve
így lebegsz; mikor
már tarthatatlan
súlyú látomás vagy,
ezüstösen leomlasz
árnyékaid közé,
mik megtapadnak
bőrödön, füvek
sötét csomókban.
Sziget vagy
tengeremben.
A víz némán locsol.
A csönd kitárja
ablakod s beárad
minden ég.
Forrás: Víz Judit (Vasadi Péter lánya, hagyatékának gondozója.)
https://www.facebook.com/judit.viz
Csodálatos képi világ. Gyönyörű versek.