Közel az idő
Kertész Imrére gondolok
Mi ez, ha nem tavasz.
Szokásba borulnak a fák.
Türelmet virágzik a pára teste.
Felnyitva végre a tél-szarkofág.
Éjszakák szögesdrótjai után
ingujjban sétálunk a sorok között.
Valóságnak hisszük, amit látunk,
arcunkra lassú fény költözött.
Hazai szavakat hordunk össze;
nincs irigység és nincsen harag.
Ma ki lehet biztos az erejében?
A múlt folyói összetartanak.
Mert az is elmúlik, ami fölemelt.
És az is, ami meg se történt.
Ez a nap is a papírra csordul:
erőszakkal, némán, önként.
Közel az idő, és közel a múlása is.
A szájakon, a szíveken lakat.
Ítélni innen lészen eljövendő
eleveneket, holtakat.
A távozó
A csönd egy hely a távozó szemében,
Törékenyebb, mint bármely faág,
Lombok közt rejtőzve rémületében
Eltűnik, úgy mutatja meg magát.
Rajzolatlan szavak világossága,
Ami ha belőle egyszer felragyog,
Megtudja, miért maradt árva.
Kőtömbön egy név: ő nem is én vagyok.
Megteremti akkor égi mását,
Ellensúlyozni, ha mást nem tehet,
Öröktől rendelt barangolását,
És kitölteni a hiány alkotta teret.
Ugyanaz volt, lesz, ami van.
Belülről égő, önmagányi fény.
Átlátszik, néha megcsillan,
Mint egy kavics az idő tenyerén.
Az idegen
Tükörbe néztem.
Mióta a Földön vagyok, öregedtem néhány évezredet.
Rég megszűnt a lávafolyás, magmává szilárdultak vonásaim.
Szám áramlásvonala mentén már repedezik a gránit, a gneisz.
Szememből dinoszauruszok haltak ki, s már a kontinensek
sem közelednek. Szemgödreimben mészkő és dolomit üledék.
Ez már a vég. Arcomon lassan süllyedő, apró szigetekkel
tarkított tengerfoltok: korallok, mészvázú csigák, kagylók,
rákfélék lakhelye. Homlokomon hegyek gyűrődései.
Mióta a Földön vagyok, ért némi energiaveszteség,
hővezető képességem sem a régi, és újabban fellépett
bennem valami mágneses rendellenesség. Ez már a vég?
Radioaktiv bomlás indult meg sejtjeimben; a folyamat,
úgy tűnik, visszafordíthatatlan. Gépiesen szólva:
irreverzibilis. Ez…már…a vég. Magammal és az Idővel
szembenézve talán ez az utolsó t e k t o n i k u s mosoly.
Egyedül, dolgom végezetlenül, mégis ősi derűvel állok
a teremtés tükre előtt, és utasításaid várom, ha lesznek,
Uram.
A versek közlése a Szerző engedélyével történt.
Fotó: Turczi István portréja / Civil Rádió, Olvasókör (2017)
TURCZI ISTVÁN (Tata, 1957. október 17. –) József Attila-, Babérkoszorú- és Prima Primissima díjas költő, író, műfordító, szerkesztő, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője. 2001 óta a Magyar PEN Club alelnöke, illetve főtitkára, 2025 óta elnöke, a Magyar Írószövetség költői szakosztályának vezetője, a Költők Világkongresszusa (World Congress of Poets) egyik alelnöke. Munkásságát 2018-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetéssel, 2020-ban Pro Cultura Hungarica-díjjal ismerték el. 2023-ban megkapta a legrangosabb kínai költészeti díjat, 2024-ben Brankovo kolo nemzetközi nagydíjban részesült. 2025-ben koszovói albán Nemzetközi Költészeti Díjat kapott.