Törött ország
Akkor ránk ordítottak: dobroje útra!
És mintha értettük volna,
haptákba vágtuk magunkat,
hátrahagyva a puha ágyat,
tiszta lepedőt, s az álmaink.
Pedig nem értettük a szavakat,
ahogyan alig emlékszünk már
az otthon melegére. Hogyan
szűrődik be a béke az ablakon át
reggelente a fehér szobába.
Örökké éberen vagyunk,
mégis tompultan bámulunk
a lábunk elé, leszegett fejjel.
Állunk a fal mellett, mint akit
kivégezni hoztak ide.
Nem nézünk a másikra,
és rettegünk minden szótól,
mert mindenki csak rosszat szól jól.
Mint a betonba fúródott lövedék,
úgy repeszti szét az idő
életünket. Koszos ujjunk, Isten
kezén a mutatóujj, testünk
düledező rom csupán.
Az utcaport felverik a menetelő katonák.
Elesetteken át lépdel a sereg.
A boltban megrohad a hús, a tej.
A sivító zajban mindenki süket,
s az éhségtől fordul ki a gyomor.
Mindenütt leszegett fej
kísér a lukacsos járdán.
Hol bukdácsolsz, igazság?
Mikor sántult le a férfi,
rekedt meg az anyaösztön,
szakadt ki a nyelv,
s lett fogak helyett téveszmék foglya?
Nem emlékszünk a kézfogásra,
ahogy súrlódik a bőr
két tenyér között.
Bár érdesebb,
mégsem tapad segítségre,
csak tiszteleg.
Kevés szavú a csend,
de egyszer hangot kap,
s a szerelem szabadságát követeli
tányérsapkás rend helyett.
Hagyd le az árnyékod.
Ébredj, lármázd a hajnalt,
te szegény, te árva,
szólj egy szót, egy mondatot,
te századok óta áldásra váró,
te végletekig megalázott,
lenézett és meggyötört,
te mindhiába,
te megtört,
szanaszét tört Magyar.
Horizont-idéző
Park, hova az ember egyedül
megy, ha a világ elől menekül
Ház, amit belakik a család,
hogy mi élmény, együtt élje át
A lombok a széllel küzdenek
kopár idő bűnt és kincset temet
A homok már némán átölel,
és nem pereg tovább, csak ha kell
Ülsz a stégen, billeg a csónak
oldalt, hol erősen fodrozódnak
a hullámok, a tükörképed
délibáb, elmerengve nézed
Furcsa érzés tör utat egyre
belőled most a kék végtelenbe
Áll a fény, nem szólít még vissza
jön, megy a nap, akár egy inga
Örökké tartó vallomást vés
a stég elkorhadt deszkájába, és
nappal folytatódik a varázs,
ég a horizont, a Nap-parázs
Így hevül benned a szerelem
Átugrassz annyi rossz történeten,
s ha a kéz kezedhez ér megint,
nem követel, csak utánad int
A versek közlése a Szerző engedélyével történt.
Lutter Imre hitvallása a versről:
„A vers,
amiben hiszek.
Amiben nem hiszek: az a költészet kényszeres értelmezése, csak mert kötelező.
Amiben hiszek: az a vers. Amelyben ott a költő, ott az olvasó, az előadó, és a közönség.
Benne a világ: ugyanaz a világ, amelyben mozgunk nap mint nap, és mégis más, valaki felfedezi helyettünk, nekünk.
Mert…
…a költő, az író nem egy külön állatfaj, hanem épp olyan ember, mint mi: tud sírni, nevetni, lehet részeg, szerelmes, kemény is.
A költő nem csak az, aki meghalt és ezért szerepel a lexikonban, hanem az is, aki itt van velünk és leülhetünk vele beszélgetni.
Az előadóművész nem kizárólag a zenei alkotó, hanem a prózai is.
A vers nem a kötelezően megtanult iskolai szöveg, amit elemezni kell, hanem a hétköznapi érzelmek profi megfogalmazása, amit érezni lehet.
A versmondás nem csak az, amikor kiáll egy ember a pódiumra és szaval, hanem aki mozgáskoreográfiában, zenében, társas előadóestben, meghökkentő performanszban,
tehát versszínházként mutatja be, amit gondol vagy érez a versekben.
A költészet tehát nem halott, a versmondás hétköznapi, a versszínháznak pedig van tere, helye és ideje a társadalomban, az életünkben. Én eszerint élek és alkotok.”
Forrás: A Szerző honlapja
Fotó: Lutter Imre portréja / A Szerző Facebook-oldaláról
Dr. LUTTER IMRE (Nyíregyháza, 1977. május 2. –) József Attila-díjas magyar versmondó előadóművész, műsorvezető, költő, producer, újságíró, drámapedagógus.