„költőnek tartani magam olyan,
mintha folyton lesnék egy hírre”
(Balizs Dániel: Mikor elkezdtem az írásról írni)
Kis vékony, fekete könyvecske, a veretes betűtípus a címlapon és egy szál réti fű inverze fehéren világít az olvasó szemébe. Mintha éjjel lenne és egy kíméletlen reflektor emelné ki a sötétségből a betűket, a kis zsenge fűszálat. Máris van egy üzenetünk: – Itt vagyok. – mondja ez a fűszál, mindjárt az ’Isten’ szó alatt. Előtte meg a ’kíváncsiság’ szó lebeg a sötétben. Szép, elgondolkodtató kép. Mindegy mekkorák vagyunk, ha világítunk.
Ez a könyv egy első kötet – ez a kifejezés azonnal téves asszociációkat kelt: ’szárnypróbálgatás’ vagy ’útkeresés’ – bizony semmi hasonlót nem mondhatunk erről a könyvről. E lapokon olyan verseket olvasunk, amiket egy kész, erős és csak rá jellemző költői nyelvvel rendelkező fiatalember ír, ezzel robban be jelenünk magyar kortárs lírájába Balizs Dániel – civil foglalkozására nézve geográfus, egyetemi oktató. Ezt csak azért jegyzem meg, mert vershorizontján időben és térben távoli tájakat, embereket és jeleneteket elevenít meg olykor, s ez az affinitása sejtésem szerint választott hivatásában gyökerezik. Ezeknél azonban jellemzőbb a hazai, városi táj, mint a lírai én benső beszédének háttere. Igen régi ’trükk’-je a lírának az, hogy az alkotói gondolatok, érzések a verstájban teljesednek ki. Balizsnál jelenünk kortárs helyszínei hasonló szerepet játszanak, fekete-fehérben látunk szinte mindent, gyér világításnál olvassuk szavait. Ezek a szavak mélyre látnak befelé és kifelé egyaránt. Valamint nyomatékosan szólnak a társadalmi környezetről is:
„az én hirtelen ordításom
még kevésbé hallik majd, ahogy
megcsókolom az utcák csikkel borított
megcsókolom
az utcák
csikkel borított
aszfaltját
aszfaltját, rothadó elégedettségét, mert azt
mondják, nem is tehetnék mást
Oly korszak a miénk, amely nem tűri, hogy
szeressék, hát gyűlöljük, ahogy a kövér,
vakító fényt a kocsmateraszon, ahol
esténként sosem hallott zseniális versek
hangzanak fel, reggelre elfelejtjük és nem
megyünk velük semmire”
(A kíváncsiság Istene)
Bukowski? Petri? Ilyenkor szoktak az elemzések abba az irányba fordulni, hogy az ifjú szerzőt felhelyezzék a térképre, valami rendes, jegyzett, jeles koordináták metszéspontjára. Nem lehetséges ez a dolog Balizs esetében – érzésem szerint. Az említett két név inkább allúzió, mint példakép – és lehet, hogy inkább e sorok írójának asszociációja, mint Balizs tudatos-tudattalan célzása. Nem találunk igazán fogódzót arra, hogy besoroljuk a fiatal szerzőt. És akkor sietek hozzátenni: ez nemhogy nem baj, hanem éppen Balizs lírájának sajátossága: kiérlelt hangja nem illeszkedik valamely megszokott irányba, nem igazán engedi a kategorizálást. Ha idéz valakit, ha emlékeztet valakire – ezt akkor is eltéveszthetetlenül a saját hangján teszi.
Nagy erővel és mélyről jövő széles baritonnal szólnak e versek és beszélnek egy igen vékony száron felnövő fűszálról, ami most épp fává növekszik a szeles tájban. Minden, ami történt szöveggé lett és minden szöveg valahogyan megtörtént – e könyv tanúsága szerint.
„Mint a versírás, olyan vagy:
lépcsőidre le- és felhágni
bonthatatlan, súlyos varázs.”
(Tenyeremben tenyered)
Gyermek- és ifjúkor, barátság, szerelem, apaság, költészet, hivatás, munkahely képei sorakoznak a versekben – akár életrajzinak is mondhatnánk ezt a kicsi, ám annál súlyosabb könyvecskét – ehelyett azonban a versbeszédben együtt zarándokolunk egy magát kereső lélekkel és megrendülten állunk meg minden egyes állomásnál…
Azt írtam az előbb, hogy Balizs „egy kész, erős és csak rá jellemző költői nyelvvel” rendelkezik már az első berobbanásakor. Ez a narratív-realista, erős képiségű nyelv a mai beszélt nyelv rokona, de egyben több, egymásra rétegzett közlésre alkalmas beszédmód. Ez magába olvasztja ugyan a líra tradícióit, ám inkább hat kortársinak és a hagyományos költészeti fogásokat alig alkalmazza. Egyszerűen azt lehetne mondanunk, hogy Balizs preferálja a szabadverset. Azonban ez hamis egyszerűsítés lenne. Legjobb példa erre ez a költemény:
Lovaim patája szikrát vet
Én igaz, szerelmes uram
Feléd, mindig csak irányodban
Utam bástyáid alá visz
Büszke neved, mert örök legyen
mint egy lírai Uram, én hozzád igyekszem
vagdalthúst
felszeletel a Szorítsd hószín gyönge vállam
folyton új Nyakamra rőt mintát cifrázz
Lángolok, ha kell, és porladok
Hamvamba hullva örömmel
Gránitmorzsává préselődöm
Csontból, húsból őrölt porrá
Sziklám, tornyom, égalakító
Mester, alkotó hóhérom
Kő leszek, uram, fundamentum
Örök műved szegletköve
(Kőmíves M. Kelemenné)
Ez a vers talán a továbblépés felé nyit, vagy legalább is mutat egy irányt, ami Balizs horizontbővülésének lehetséges vektorait vetíti előre. A széljegyzetben még egy döccenő rímet (!) is elhelyez… e sorok írójának ez a kedvence –, de voltaképp bármelyik verset választhatná, mindegyik mögött egy egész világ áll…
Nagyszerűnek látom ezt a Balizs-féle kommentelést, vagy jegyzetelést, ami e kötet formai sajátja, egyfajta horgonya a költő formákban is megnyilvánuló kreativitásának. Jobbfelé rendezve a versek mellett tesz halkszavú megjegyzéseket saját verseihez. Hogy ezt mért nem én találtam ki!? Remek! Olykor hangsúlyt helyez egy szólamra, olykor másképp világít meg egy nézőpontot, olykor meg ironizál saját magán. Stílusbravúr.
Költőt láttunk megszületni – ez a fő hír: Balizs Dániel költőt.
Egyetértek a recenzió minden szavával.
Élmények, stílusbravúr szép és gondolat-gazdag versek a csodálatos borítójú kötetben.
Egyedi hangú kõltő született!