a puszta
az a naiv hit
az a görcsös igyekezet
hogy a sápadt kirepedezett
fehér sóvirágokkal borított
üres látóhatáron túl
van út mi hazáig vezet
lábam előtt itt-ott zöldülő remény
homokba rejtett kavicshorzsolás
végtelen szülte délibáb remeg a Nap tenyerén
boszorkány kóchaját görgetve röpíti a szél
rőt színű fű között apró gyíkmoccanás zörög
s lila bogáncs emeli szépséges fejét
a félelem
gyermekként a félelem sötét sarokba
terelt ölelt ragacsos kezével
mintha védene
mellettem a tárgyak magukba fordultak
mászott felém a kontúr nélküli magány
magamba gömbölyödve éreztem
az egyre édesebb hús szagát
a holnap szárnyai belefagytak a kinti fénybe
és végtelennek tűnt a ma
félni
félni attól mi nincs
félni amitől lehet
bármitől
még valahol az éterben
kering de
szárnyainak árnyékával
már beborít
suttogása élesen hallik
alakja tompa mint a
zuhanni kész kő
váratlanul
hiába mondod
ennek semmi
értelme nincs
és esélye a nullához
közelít
©Schild Tamás fotográfiája