Végre
Mindig belebotlottam az ágyba,
ahogy az ajtón beléptem a szobába,
a végén egyre többször ütött mellkason,
ilyenkor összefacsarodott benne valami,
mint amikor anyám a mosás végén
megcsavarta a vizes ruhát s a folyékonyság
eláradt az ereimben, lefolyt egészen
a lábamig és futni kellett tőle, futni el,
vissza se nézve, de a szag utolért,
orromba telepedett a vér és verejték szaga
az ágyból s én futottam gyermeklábaimon,
már beborít a vér és a verejték szaga,
de én csak futok, az üres mezőn át,
egy kutya fut utánam azt hitte játszunk,
az erdőszélen egy patak vizében mosdatom magam,
mosom a múltat emlékeimből, sejtjeimből
sikálom, csak sikálom a vér és verejték szagát,
míg rájövök végre, üresség marad
a megnyugvás helyén.
Ne rejtőzz el*
Ölelnélek ringatózva
hajad barna illatában,
nem engednélek el soha
tenyerembe bezárnálak.
Követnélek álmaimban,
árnyékos fák alatt járva,
megállítanám az időt
az örökkévalóságnak.
Holdra ülnék, Napra szállnék,
csillagok között aludnék,
kis bolygóként mindig-mindig
körülötted keringenék.
Utam járva idegenként
meglátnálak, rád köszönnék,
karom a karodba fűzném,
fogadnálak gyermekemmé.
*Buda Ferenc verse nyomán
lllusztráció: Kerekes István fotográfiája