mentünk reménnyel telve
ünnepélyesen
mint mikor valami ismeretlen
szépség és kín kezdődik el
utánunk emberek sokan
a gesztenyefák lombja
fölöttünk rezzenetlen
kérdeztem őket
láttok?
most is láttok?
ti már annyiszor láttatok
és beszéltetek nekem…
most mit mondotok?
– nem feleltetek
szárnyas leveleitekben
nem nyíltak meg a pórusok…
mert akkor ti
– mindentudó fák –
befelé sírtatok
©Szendiszűcs István alkotásai