ősz akartál lenni, én meg tavasz.
az óraátállítással ellopott órában
lényegtelen tényként éltünk.
éjszakánként a holdnak énekeltem,
hogy nagyra nőjön, s amikor kitelt
féltem tőle, mint a semmitől, amiben
ott sejtettem a mindent. kilenc szívemre
tetovált évben minden hajnal pár korty
harmattal lenyelt belőlünk egy darabot.
ezért továbbfejlesztettem az emlékezést.
aktus közben füledbe leheltem: most
a tiéd vagyok. ez okból elnyújtottad
a szerelmezést. én voltam a kialvatlan
világ, olyan sokáig vártam, hogy
fölemelkedsz, de csak sóvárgó kutya-
tekintet maradtál. nekem nem volt elég
a te magasságod, pedig szerénynek
gondoltam magam.
beszüntetted az örökkévalóságot,
de a munkásvonat, amin ott szorongtál,
tele volt nagyravágyó álmaiddal.
©Ariela Wertheimer izraeli festőművész alkotása