1.
Tavasz
Kint, a kerti padon,
tavaszt áld a cinke,
büszkeségtől feszül rajta
citromsárga inge.
Napfény melegére,
indát fonva, hetykén,
kőrakáson rohan át
az örömittas repkény.
Koncentrál a körtefa,
ágait kitárja,
szépsége rügyenként
pattog a világra.
Ez tavasz már egészen,
nincs kétség felőle,
s a télből, mi itt maradt,
elbújik előle.
Kint, a kerti padon,
ámuldozón, némán,
égig mászik szívem,
láthatatlan létrán.
©Vizúr János: Tavaszváró Téltemető