1. Tavasz Kint, a kerti padon, tavaszt áld a cinke, büszkeségtől feszül rajta citromsárga inge. Napfény melegére, indát fonva, hetykén, kőrakáson rohan át az örömittas repkény. Koncentrál a körtefa, ágait kitárja, szépsége rügyenként pattog a világra. Ez tavasz már egészen, nincs kétség felőle, s a télből, mi itt maradt, elbújikTovább…

Nem számít más, csak a látszat: a hazugság nem gyalázat. Nem a hitünk – csak az érdek. Torkon akadt, vak miértek. Nem szavaink: csöndünk lázad – fölsajduló, bús alázat, rendre vágyó, igaz élet. Istennek tett tűnt ígéret. Nem lángolva: duruzsolva, mint a parázs, mi tűz volna. Fellobbanó rőzse-gallyak égig érőTovább…