Tudja kedvesem– kezdte Mari néni a történetet, miközben a sír melletti padhoz támasztotta a kapát – nem volt az én párom alkoholista, csak amolyan nagyivó. Ha nem volt, kibírta, de ha volt, addig ivott, amíg ki nem dőlt az asztal mellől. Százszor is megígérte, hogy ez volt az utolsó, de mindig újrakezdte, hát megpróbáltam segíteni neki, hogy józan életre térjen.
Ha megszomjazott, vele tartottam, hadd igya meg a korsó sörét vagy egy fröccsöt, ne mondhassa, hogy papucsot akarok csinálni belőle. Azt gondoltam, így majd vigyázhatok rá. Hiszen megvolt benne a jóakarat, ha nem volt még részeg. Ha azt mondtam, hazamennék már, ő is cihelődött. De mindig nehezebben…
Gyakran bementünk egy kis külvárosi csárdába. Eleinte csak távolról köszöntötte a régi cimborákat Pár hónap múlva már egyre-másra fontos megbeszélnivalói akadtak. Én ebben a környezetben szinte senkit nem ismertem. Ahogy megérkeztünk, leültetett egy szélső asztalhoz, ő pedig körülnézett:
– Ni, csak! Itt az Aladár! Egy pillanat, azonnal jövök. – és már ott is volt a baráti asztaltársaságnál, ahol a köszöntés után nem lehetett visszautasítani egy pohár italt.
Sok volt az ismerőse. Odáig fajult a dolog, hogy miután tőlem megszabadult, asztalról asztalra járt, mint egy házigazda és mindenhol felhajtotta, amivel kínálták, – mint állította – csak azért, nehogy valakit megsértsen. Nem lehetett beszélni a fejével. Mit tehettem? Megpróbáltam elfoglalni magam, hogy ne üljek ott olyan árván. Így volt azon az estén is…
Szólt a zene. Valamirevaló, fiatal nő, akivel táncolni lehetett, alig volt a láthatáron, hát felkértek, kapkodtak kézről kézre. A cigány a „Schneider Fánit” játszotta végkimerülésig. Én pedig úgy éreztem, a világvégéig bírnám… A hangulat szinte a falakat feszegette. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már mindenki kidőlt körülöttem. A ritmusra tapsoló kör közepén egyedül roptam a táncot, aztán valaki elkiáltotta magát a hátsó sorból:
– Az asztalra, hogy jobban lássuk!
Nem tudom, mi ütött belém. Ott jártam tovább magamban az asztalon, nevettem, és úgy éreztem, kigyúl körülöttem a világ, és én egyedül ragyogok, ragyogok ebben a fényben. Már vizesen tapadt hozzám a blúzom, csatakos volt a hajam is, mikor hirtelen felébredve ebből a varázslatból, körülnéztem, és a szememmel a férjem kerestem, nem dühös-e, hogy ilyen feltűnést keltettem. Megdermedtem. Nem volt sehol. Az egész este fáradsága egyszerre tört rám. Segítséggel is alig tudtam lekászálódni az asztalról.
A zakója a fogason lógott. Talán nem ment haza egyedül. Rosszul lett? Attól nem féltem, hogy megverték, hiszen mindenki ismerte az erejét, hárman se bírtak volna vele. Esetleg hátulról leütötte valaki, és most ott fekszik valahol magatehetetlenül… Magamra terítettem a zakóját, hogy meg ne fázzak és kimentem az utcára. Ott sem volt. Bementem a csárda mögötti telekre. Csak egy sárga lámpa világított, alig láttam. A bokrok alját, a kerítés tövét néztem, nem fekszik-e valahol egy árokban. Aztán a mellékhelyiséghez mentem.
Nyitva volt az egyik fülke ajtaja. Ott ült. A nadrágját se húzta le. Csukott szemmel kommandírozott:
– Jobbraaaa át! Puskát váááll-hoz! Tűz! Tűz!
– Az istenért! Én vagyok, Mariska. Megismersz?
Egyik szemét résnyire nyitotta:
– Bradaj! Bradáj! Tudod mit jelent? Öntsd a lét!
Lé az nem volt sehol, csak a nadrágja szára körül láttam valami tócsát. Nagy nehezen lehúztam róla, még csak nem is tiltakozott. Attól féltem, hogy jön valaki és meglátja ebben a szerencsétlen állapotban. De ki jött volna? A csárda törzsközönsége, az első sarokig, vagy egy bokorhoz tántorgott csak el ilyenkor, hogy a dolgát végezze. Büdös volt az egész környék.
Megszabadítottam a koszos alsónadrágtól és visszahúztam rá a pantallót. Közben kicsit magához is jött annyira, hogy rám támaszkodva el tudott indulni. Útközben újabb agyszüleményein nevetgélt:
– Te vagy a vezető… Te vagy a vezető, én meg az autó. A vezető nem ihat, de az autó nem baj, ha részeg… Még a rendőr se szólhat érte. Én autó vagyok… Jól kibántam velük… Csak téged írhat fel a rendőr…
Sokat kellett kibírni mellette. Azt kérdezed, mért nem váltam el tőle? Megfenyegetett, hogy agyonver, ha válni akarok. Maradtam. Most legalább van, akinek virágot tegyek a sírjára Halottak Napján.
2020-11-10