Az emberélet útjának felén
talán esett. A híres toronyból
talán óraütés szállt felém,
és én méregettem: mennyit rombol
bennem a perc, van-e még esélyem
szerelemre, gyászra, s irgalomból
is jut nekem majd, vagy csak a szégyen
marad, és őröl meszes agyamban:
miért így történt!? Nem tudom! Nem értem!
Istenem, hisz én nem így akartam!
Vagy majd később, nem sokkal Karácsony
előtt néztem a falura halkan
ereszkedő havazást. Egy lábnyom
sem az utcán, sötét minden ablak,
mindjárt éjfél, és nem jön az álom,
csak a kérdés: elszökjek? Maradjak?
Győzelemnek éljem? Vereségnek?
Hazudjam, higgyem magam szabadnak?
Mennyit ér a második fél élet?
Kezdjem el? S mit nem viszek magammal?
Akárhogy is: én leszek szegényebb
minden talált s lopott pillanattal.
Arany lombját vesztett nyír a parton.
A kövek közt csöpp jég fészkelődik.
Mostanában elmarad az alkony,
helyette köd: leszáll a tetőkig,
rákönyököl a még könnyű füstre.
Nem sokáig marad már az ősz itt,
vállán a hajnali dér ezüstje.
©Lantos Ferenc festménye