az avarban a megsemmisülés pattog
ez a rothadó szivárvány halom
már nem tudja hol van az elveszett éden
én töprengek el az istenléten
a fák ágán eltépett kötelékek
a lomb hiánya is megzörren az őszben
azt hiszem fényes lélekmag az isten
a könyörtelenségébe vetve
míg összébb fonja két szárát
nyakamon a rózsaszínű sál
valaki két százast kunyerál
és gyerekzsivajjal telik meg a flórián
tér a szigeti fák törzsükre csavarják
a csipke pongyolát fél sziget
ködben áll és ezüstös zubbony
takarja el óbudán elhagyott tárgyak lézengenek
a villamosmegállónál egy fél
pár kesztyű és benne a
kézmeleg is elkeskenyülő
majd hazafele amikor minden sötét lesz
és kigyúlnak az égi sörétek
abban a fél pár kesztyűben is összébb
húzzák magukat a novemberi szelek
mintha tíz ujjukat nyújtanák oda a holdfénynek
amiben ez a marcona szigetvilág
minden éjjel megfürödhet a kormos éjszakában
milliméterekkel rövidülnek a hídpillérek.
2020-11-10