Szikrázó napsütésben, csukott szemmel ülve utaztam a vonaton. Ernyedten és egy kis fáziskéséssel löttyentem erre-arra, majdnem úgy, ahogy a lankadatlanul ráncigáló szerelvény diktálta, amikor a szemhéjamon átsuhanó árnyékok eszeveszett játékba kezdtek. Tudtam, ez azt jelenti, hogy elértük a folyót, ami mindig lázba hoz, és amit sohasem mulasztok el. Sietve felnéztem hát, és megláttam a hajót. Komótosan és titokzatosan ereszkedett lefelé a Dunán.
– Ez csak egy hajó – magyaráztam magamnak nyugtalanul, mert olyan különös érzésem támadt –, egy a sok közül, amiket a vonat ablakából nap mint nap látok tovahaladni a vízen. Persze azoknak –, tettem hozzá elgondolkodva –, akik épp most özönlenek ki napfényben fürödve a fedélzetre, ez AZ a hajó, amelyik csak pár perce lépte át a főváros határát, és amin épp most történik valami rendkívüli, sokkal izgalmasabb, mint ahogy innen föntről kinéz. Ettől a felismeréstől egészen fellelkesültem és a következő rándulástól, amitől szemüvegem – mint egy törékeny borospohár – kedvesen az ablakhoz koccant, egycsapásra átlényegültem és odaképzeltem magam a világutazók közé. Nem valami egyszerű kis képzelgés volt ám ez, inkább a valóságnak egy másik megtestesülése. Egyszersmind ott voltam a hajón is és a vonaton is. Mégis, ha megkérdezte volna valaki, hogy hol vagyok, hát nem tudtam volna pontosan megmondani, de általában véve igen kellemesen kezdtem érezni magam és ettől valahogy olyan fedélzeti gondolataim támadtak. Ez abban merült ki, hogy elképzeltem itt fent (átsuhanva a tájon), hogy mit képzelek ott lent (a hullámokat szelve).
Valami száraz fehérbort szorongattam a kezemben, talán egy kis traminit – kellemesen hűvös volt, ahogy az ajkaimhoz emeltem – és teniszruhát képzeltem magamra, praktikusan fehér tornacsukával, és persze hölgy társasággal. A város igazi arca még meg sem mutatkozott előttünk, még csak az Északi vasúti összekötő hidat láttuk magunk előtt, ami nem is olyan szép, és amin épp az a szintén nem olyan szép Flirt típusú személyvonat haladt át, amit bár csábosan flörtnek ejtünk, valójában azon szintén nem túl szép német szavak kezdőbetűiből alkotott mozaikszó, mint a Flinker Leichter Innovativer Regional-Triebzug, és amin egyébként én is utaztam, a levegőben mégis ott volt már valami abból az ujjongó izgalomból, aminek a belvárosi Duna-part a záloga, és amit mindjárt ki fog váltani az utazó, aki külföldi kalandokra éhes. Gondolatban én is lefelé csurogtam a folyón, lelki szemeimmel mohón ittam magamba a színes folyóparti házak bájait, tapsikáltam, amikor megláttam a Parlamentet, elámultam a Vár magasztosságán, és a Gellért-hegynél nem bírtam tovább – De gyönyörű! – csúszott ki a számon.
Az utastársak megrökönyödve bámultak rám, mert ekkor már Angyalföld és Rákosrendező között kattogtunk, a kesze-kusza sínrengetegben, és mindenféle lakótelepi házakat és antennaerdőket lehetett látni, de én boldogan lebegtem tova a vízen, mert éppen akkor, azokban a varázslatos pillanatokban bomlott ki előttem Budapest szépsége, úgy igazán talán először életemben, és amikor álomkórosként a peronra léptem a Nyugatiban, boldogan nyugtáztam, ahogy a hangosbemondón bemondták:
– Figyelem! A vetítés folytatódik!