Valami hideg lehelet szusszan rám, amikor elmegyek a résnyire nyitott ajtó előtt. Lesütöm a szemem, sietek és rettegek, hogy a százas izzó fényét el ne nyelje a kiömlő sötét. Vízbefúlóként kapom el a szomszéd helyiség kilincsét, úgy tűnik épp az utolsó pillanatban, de már kalapálja is a fejembe egy láthatatlan írógép:
„Én is álltam ajtók előtt,
Fehérek voltak, simák,
Testetlen műanyagkilinccsel.
Zár nélkül is tártak,
Zárral is zártak,
Maradtak időtlen időkre.”
Elszívok egy cigarettát, próbálok tenni-venni. Nem megy. Kinyitok egy üveg bort, tudván tudva, hogy ezt a palackot már nem dugózom vissza. Nem segít. Idegesen járkálok fel-alá.
A hátizsákra gondolok, ami ott feketéllik a gardróbban régi kabátok és hálózsákok alatt. Biztosan penészes már, hiszen évek óta nem szellőztettük át, és vizesek a falak. Több mint ezer napja ott hever a földön. Több mint ezer napja mondogatom, hogy „majd holnap”. Majd holnap kinyitom. De nem nyitom ki. Utoljára anyám csatolta be, amikor sietve összekapkodta a legfontosabb holmijait egy utazáshoz. Egy utazáshoz a túlvilágra. Én hogyan nyithatnám ki?
Illusztráció: Kerekes István fotográfiája