Ebből az ablakból kilátás nyílik a tájra. Alig ötszáz méternyire van a torony. Nappal semmit nem lehet látni rajta, de esténként áttűnik a mesterségesen sötétített üvegeken át, hogy valaki, vagy valakik járkálnak benne. Ott, abban a kicsi fülkében. Vajon hányan lehetnek? És mért nem látni belőlük egyet sem nappal? Vagy ez is valami technikai trükk? Olyan tükrök, meg fények, meg mindenféle dolgok, amiket nem lehet megérteni; tudni lehet, rácsodálkozni. Milyen nagy a tudomány, az ember — de érthetetlen marad annyi minden. Kapálódzhatok, okoskodhatok, kivehetem a könyvtárból az össze papír- és elektronikus könyvet, akkor sem fogom soha megérteni, hogy mért van ez így. Sok értelme nincs. Az egész környék néptelen, a nagy-ritkán erre kóborlókat szépen megkérik, a túl kíváncsiakat eltanácsolják. aztán meg, az embereknek nincs is sok kedve, alkalma idáig eljönni, az élet annyira a településekhez kötött. Ha mégis? Tudomásul kell vennie: Állami terület. Belépni tilos.
Az a torony… tulajdonképpen a múlt jelképe, manapság már semmi szükség nincs rá, mikor a gépek egy tű hegyét is tisztán lefényképezik, mikor a hő-térképek, saját rezgési szint szerint egyenként és egyénenként lehet követni bárkit. Minket is, azokat is a túloldalon, a környék állatait, a távoli útról letévedő embert, a kóbor állatokat… még a rovarok, egerek mozgása is látható. Ebben a túlbiztosított, elkülönült épületbe nem lehet bejönni. Csak ha beengednek. Innen nem lehet kimenni, csak ha kiengednek, vagy kitesznek, mert lejárt az idő. Mindenkinek a saját tenyere a belépő, vagy kilépő. Kinek-kinek, ami jár. Akár a jobb, akár a bal kéz. Mindegy. Ezek a gépek mindent tudnak, mindenkit azonosítanak, s ha vitás helyzet áll elő, akkor meg rögtön ott a genetikai azonosítás. Hisz mindenkiről odatapad valami az érzékelőkhöz.
Tökéletes az őrzés, s egyformán be van zárva mindenki. Az is, akit muszáj. Az is aki a muszájok miatt kap fizetést; bár megélhetése attól a változtathatatlan ténytől függ, hogy társaik egy részét őriznie kell; s talán ezért folyamatos és erős ellenszenvet, és gyakran közönyt érez az ellenkező oldal iránt.
Az őrzött oldal szintén erős ellenszenvet, gyakran gyűlöletet érez a másik iránt, akiktől napi léte, ellátása elég nagy fokban függ; nem lehet mindent a technikával megoldani; s néha valami hálafélét, emberi rezgést is mutatnak a másik oldal felé.
Kívül, az épületegyüttestől elválva áll a torony. Egyedül. Körötte beprogramozott gépek nyírják a füvet, az odavezető köves útról az alatta lévő automata olvasztja le télen a jeget. Olyan ez a múltból itt maradt torony, mint egy figyelmeztetés; vigyázz, valaki van itt, akiről semmit nem tudhatsz. Olyan, mint egy régi világ jelképe, s talán valóban az, és belül elhagyott, üres csak a szél játszik az eresztékeken, s a fény csalja meg a figyelő szemet. De ha mégsem?… ha mégis része a rendszenek, ha mégis valami miatt fontos… kiszámíthatatlanok a következmények. Lehet valószínűség számítással próbálkozni, esetleg belenézni a központi számítógépbe (már akinek van hozzá jogosultsága), hátha az tud valamit, ami megnyugtatja a kedélyeket. Vagy csak várni, s a legősibb módszerrel, az emberi érzékszervekre támaszkodva figyelni, raktározni az információt, értékelni, s ha lehet, megtalálni a választ.
Ebből az ablakból kilátni, épp a toronyra. Még eddig senki olyannak, semmi olyannak nem szúr szemet az a látvány, aki elrendelhette volna, hogy ez az ablak is virtuális kép legyen, hogy ezen is egy állandó, évszakoknak megfelelően változó, de képi táj látszódjon. Kikerült a gépi és emberi ellenőrzések mindenre kiterjedő hatóköréből. Vagy ez a torony is az lenne? Maga a látvány, ami látszólag annyira valós, és annyira ide nem illő? Megéri, hogy körülötte forogjanak a fűnyírók, amiknek hangja is távolodik, mikor a torony mögé ér, s télen a hóesés alá is oda lenne vetítve?
Csupa kérdés. Csupa felesleges kérdés. Ostobaság ilyenekkel foglalkozni. Mikor vége lett a legutolsó gyilkos indulatokkal teli évtizedeknek, mikor végre felsóhajtott a világ: mától nyugalom lesz — akkor senki nem vonta kétségbe az ilyen virtuális látványok, az ilyen elkülönült és elkülönített mesterséges lakószigetek fontosságát. Azóta majd két évszázad telt el. Ma sem lehet ennek ellentmondani. Az ész-okok ott állnak a világ minden pontján, s minden válasz egyet mond: első a biztonság, az emberi biztonság védelme. Ennek ez az útja, nincs más lehetőség. Mióta ez a követési mód, mióta a törvény keményen előír, és betartatja, amit be kell, ugrásszerűen lecsökkentek a bűncselekmények. Aki mégis elköveti, az bekerül egy lakószigetre. Ilyenbe, mint ez is.
Benn, az épületben, annak a bizonyos toronyra látó ablaknak a másik oldalán, van a tágas pihenőszoba, sok fotellel, valódi virágokkal, televíziókkal, kívülről szekrény, belülről élelmiszertároló, hűtő- és melegítőszekrényekkel. Egy gombnyomás, és előtűnik a fejhallgató, ami mellett semmi hang nem rezeg ki, távirányítók, és elkülöníthető szobarészek, ahol egyénenként lehet nézni a televízió-műsorokat. Minden néző maga dönti el, hogy a digitális interaktív tévénézésben mivel és hogy végződik a képen látható történet. A fal egyik oldala könyvtárat rejt, ahol a szinte minden megtalálható digitalizált formában; minden, ami az ember megjelenésétől a mai napig írásos anyag. A számítógépes információkhoz képest töredék, de mégis létező, valódi könyvekből álló könyvtár is van, s ahhoz is ezen a szobán lehet hozzájutni. Egy részébe be lehet menni, az egyen-bútorokat virtuálisan teszik látványossá, mikor melyik letűnt kor stílusát szimulálva a felületekre.
A másik fal mögött edzőtermek, zuhanyozók, egészségügyi szolgálat, egy másik mögött tágas étkező. És így tovább. Minden olyan tevékenység, lehetőség elérhető innen, ami a munkaterületen kívül van.
Statisztikai kimutatások szerint ez a legnépszerűbb helyisége az épületegyüttesnek. A személyzet itt tölti a kötelezően kiírt pihenőidejét.
Valójában alig akad olyan, aki kinéz az ablakon. Az az egy-két ember, aki érdeklődik a kint valódi látványa után, az hallgat. Magában tartja a megfigyeléseket, de ahányszor ebben a szobában tartózkodik, mindig úgy, és olyan helyet foglal el, ahonnan kilát az ablakon. Jelenleg a számítógépes feldolgozás nem követi a helyek választását, így aztán ez a szokás, ez az érdeklődés megmarad az egyén belső ellenőrzési körében.
(Fetykó Judit készülőben lévő (majdnem) science fiction regényének részlete.)
©Bors Györgyi festőművész alkotása: Abszorpció
Szívesen olvastalak ezúttal is. Gratulálok!
Köszönöm a megjelenést a Litera-Túrának, Hajnal Évának