Fetykó Judit: Három bőrönd

(készülőben lévő regény részlete)

A mai napig fenn vannak a bőröndök a hatalmas, háromajtós diófaszekrény tetején; alul a nagy, sötét-bordó, felette a mára megkopott, amit ki tudja miért, sárgának neveztek, bár soha nem lehetett sárga, hanem az a jellegzetes cipőbarna, cipő-vörös keverék volt valamikor; mostanra sápadt, színehagyott téglára emlékeztet. A nagybőrönd rejti magába a legkisebbet, ami még az idő, az évtizedes por, számtalan utazás, égető napfény nyoma után elegánsan őrzi csillogó sötétbarna sarkait, apró drapp-négerbarna pepita oldalával utakat idéz, vonatkerekek zakatolását hangosítja. Minden alaposabb takarításkor kendő suhan a bőröndök oldalain; szabályosan, pontosan egymásra téve várják a következő porruhát, ami nem mesél semmi újat, magában tartja és felivott pormikronok sokaságába fullasztja híreit. A bőröndök sem fecsegnek, oly rég elvesztette értelmét az emlék; helyük, helyzetük állandó, emlékezetük, ha van, s a velük való emlékezés anyagukkal arányosan kopik. Az utóbbi években jól esik bőrborításuknak a minőségében javuló bútorfény, mely még felcsillantja hajdani ragyogásukat; felidézi pályaudvarok zaját, illatos női holmik érintését, a zakók és nadrágok eleganciájába burkolva: a mozgást, az utakat, idegen tájakat, ismétlődően ugyanazokat a házakat, hol a felcsapott fedelek alól életek fonalába kapcsolódhattak.

Mindenféle irat, régi, századfordulón készült, tipikus divat szerint beállított egyéni és csoportos kép, néhány nemzeti színű szalaggal átkötött templomi búcsú-gyertya, kitüntetések üres dobozai, kézzel írt végrendeletek, évtizedek óta forgalomból kiment indigók, vastag többrétegű papírba csomagolt számlakönyvek bújnak meg a sárga bőröndben –, melyek oldalait soha senki nem nyitotta fel, és nem írt beléjük, (kivéve talán a néha kíváncsiskodó legifjabb nemzedéket, aki csodálkozva hallgatta történetüket, hitetlenkedve zárva vissza a fedelet) –, felettük, köztük számtalan liliomos fontos dolog, mely hol lom, hol emlék; kitöltik a táska apró barnás-sárgás kockás finom papírral bevont belsejét.

Változott a szekrény tetején az évtizedekig megszokott tárgyak társasága; a színes üvegtálcák, karcsú lábon álló tortástál és a számtalan papírdoboz helyére új, más célokat szolgáló darabokat költöztettek. Követhetetlen és lényegtelen utakra kerültek a papírdobozok, tartalmuk a tűzben és számos fiókban oszlott fontosságuknak megfelelően; a tálak elkoptak, volt, amelyik magától meghasadt, hatalmas, csendülő, pendülő hanggal adva hírül a végzetet. A szerencsésebbek használatba kerültek, s hajdani álmok jelen valóságában csendesítették a lelket, mosolyogtatták az ajkakat, sokkal több örömöt okozva, mint évtizedeket átívelő gőgös korszakuk porfogó s haszontalanul hivalkodó idejében. Megjelent, és bár üresen állt, minden odapillantáskor örömöt, elégedettséget sugárzott az elektromos varrógép újkorától kopott-zöld doboza, azonnal belesimulva a bőröndök sorába; aztán később, egy szülőfaluból elhozott barna, mázas, kétfülű cserépedény üdvözölhette az összeszokott tárgyak társaságát, amibe hamarosan laza fürtjeivel hivalkodó sárga virágot tett egy hosszú ujjú kéz; s ezek a virágok kiszáradva, puha, bársonyos, lebegő szirmaikkal csatlakoztak a végtelen idők tárgyainak látszó darabokhoz. Észrevétlenül, a szekrény tetejével teljesen párhuzamosan, szabályos illeszkedéssel egy fejes vonalzó, néhány régi liláskék borítású füzet, és egy színehagyott pauszpapír bámult fel a csupor és a bőröndök oldalára.

Évszakos ismétlődéssel, s néha kivételes időkben, nagytakarítások alkalmával elhangzik; milyen lényeges minden, ami van, ami eláll, évtizedekig sem romlik, s mindig kéznél van, ha eljön az ideje. Finom ruha törli át a tárgyakat, a szekrény oldalait, illatos, viaszos csillogásban életre kel a hajdani jobb napok emléke. Nyikorogva fordulnak a szekrényajtók, külső, meleg-barna kaukázusi diófamintájuk mögött vörösesre színezett a belső oldal; kicsi, a szekrény hátán alig megkopott céges címkén jól olvasható a bútorkészítő neve és címe – mely rég eltűnt, semmivé vált az évtizedek sodrában, s emlékként őrzi hírnevét a díszes cédula.

Túl a nagyszekrényen, tetején lekerekített toalett-tükör mutatja vissza a szoba tárgyait; alján hajlított, íves görbülettel, lépcsőszerűen emelkedve alacsony polc, s két kicsi fiók egymás felett, s oldalt egy nagyobbkább ajtó, a vízszintes felületeken díszdoboz, vázák, esztergált, fából készült bonbon-tartók, alattuk vékony fonalból leheletnyi finom csipke. Aztán a kisebb, alacsonyabb polcos szekrény bámul két ajtajával, szolidan díszített fogantyújával a szoba szemközti oldalára; a helyhiány miatt ennek a tetején is számtalan tárgy; vázák, díszdobozok (melyek ezernyi apró lényeges ám évek óta nem használt mütyürt rejtenek), kézimunkaminta, kiskosár horgolócérnával, tűvel, megkezdett csipke kanyargó fonalsorával, egy szemüveg.

Állandó, időtlenséget sugalló a látvány, mely évtizedek alatt legfeljebb külső részleteinek néhány darabjában változott, vagy a szekrényekbe simuló ruhák, ágyhuzatok rendjében, számában, mik ki-kicserélődtek a kopás szüksége szerint – bár számos olyan avítt darab őrizte a múlt foszlányainak kellemes emlékét, amit rég ki kellett volna dobni a polcról, kiakasztani a ruhák sokaságából –, s a család gyerekekkel bővült tagjainak ruhái, amik jöttek-mentek, cserélődtek a rokoni korosztályok közt, felhígítva a törlők, abroszok, ágyhuzatok szigorú sorait, új, ismeretlen és el nem mondott tapasztalataikat csendben őrizgetve, elkülönülve az állandónak látszóktól.

Alattuk megváltozott az évtizedekig lúggal súrolt, sárgítóval színezett hajópadló, elkoptatta a súrolókefe, beleette magát a romlás; az új, illatos fenyőből vágott deszkákra faregeneráló, arra több réteg lakk került, csillogva tükrözve a felette álló bútorok meleg színű, kerekített alakját.

A toalett tükör szekrénykéjének oldalsó polcán, ami alatt a nagyobbkább ajtó nyílt, a polc gömbölyített sarkaiig ért a recehorgolású terítő, amelyen aranyozott – aranyat sose látott, csak nevében aranyozott – lapos, téglalap alakú, nyeles tálcácskán sorakozott hat likőrös pohár, nyakuk, talpuk rozsdamentes, ezüstösen csillogó. Sokáig díszként szerepelt, az újdonság íze volt rajta, aztán porfogó lett, míg vagy tizenöt év után alaposan megmosva, a belemetszett levelek mintáiból kiűzve a pára és por lecsapódásait, asztalra kerül. Ekkorra elveszett a hajdani öröm, ami évekkel korábban kísérte, csillogása és épsége ellenére valami lapos, rossz íz vegyült mellé, amit csak az vett észre, akinek jól esett volna az új, ajándékos csillogású poharakból felhörpinteni egy-két kupicányit. Az asszony, a feleség, Erzsike, elégedetten állapította meg magában, hogy milyen sokáig megkímélték ezeket a darabokat, és most lám, olyan épek, szépek, mintha tegnap hozták volna ki a boltból. A férfi, a férj, Berti, szájában mellékízt kapott az ital, ami évekkel korábban milyen jól esett volna ebből a pohárból, vagy a készlet bármelyik poharából. A konyaknak semmi baja nem volt, pont olyan volt, amilyennek a fél literes üvegben lévő háromcsillagos, vörösbarna-fekete címkéjű konyaknak lennie kell, csak a férfi elégedetlenségének mellékíze volt benne azzal tehetetlen késztetés érzéssel, ami azt súgta: dobd ki ezt a poharat, meg a többit! Ejtsd el! Vágd földhöz! Hát ennyit érsz te? Hogy éveknek kell eltelni, míg eléd teszik azt a nyavalyás poharat?… – Forgatta kezében a szép konyakospoharat, felhajtotta az italt, amitől megenyhült, s belül elmúlt belőle az elégedetlen, rombolásra bíztató feszültség.

A fiókok feletti polcon apró csészék, teáskanna, cukortartó, fehér zománcos porcelánszélüket világos-piros csík szegélyezi, hiányos a készlet; karácsony és újév közti disznóöléses vendégség idején a kamasznak fiatal, gyereknek testben megnőtt unokatestvér verte le, huncutul, incselkedőn eldobott labdával a lányos játékot, részben akarva, részben akaratlanul, s a tükrön puffanó, visszapattanó labda nyomán lehulló cserepek méretükhöz és a magassághoz képest nagy zajt ütöttek. Döbbent csend követte a tört csészék és tányérkák elhalkuló neszét, a nagybácsi szemöldökét összehúzva lépett a szobába, ahol az unokatestvérek játszottak, s megsejtett valamit, hogy a kislány arcára kiülő riadalom, a széthullott cserepek összefüggenek az ő fiaival. A csészék miatt érzett bánat, a bosszúság, és a bácsi belépte átrendezte a játék erőviszonyait; a legnagyobb fiú, aki oldalról nézte a kisebbek játékát, magát kivonva belőle, szemlélőként és felnőttként elmosolyodott, sötét szemeiben hideg fény gyúlt, a várható büntetést várta. Ám a hajhúzás, az esetleges pofon elmaradt; a lányka megremegett, aztán magára vállalta a törött csészék ügyét –, mivel pár napja, a csinosan feltálalt és üggyel-bajjal megfőzött csokoládé elfogyasztása után egyszerre megkeseredett a szájában a nyál, mikor anyja felszólította a porcelán elmosására; erre nem számított, eddig soha nem mosogathatott, s bepárásodott szemmel, csalódottan rakta vissza a tükör elé a csak képzeletbeli játékra való készletet; s anyja szemében meglátta a furcsa fényt: „eztán nem fogsz valódi tálalásba!” – ami végleg lehűtötte az ajándék örömét. Belül égett a szíve táján valami, a többi gyermek már kint játszott az udvaron, hangos nevetésük egyre fájóbban nyomta a gondolatait, de maradnia kellett, és kivárni, míg végre kap meleg vizet a tűzhely vízmelegítőjéből, és elmossa az edénykéket: valami előremutató kötelességféle sejlett fel egy kósza gondolatában; könnyeit nyelve öblögette a porcelánt – beszéd közben megint nyelte a könnyeit, ma másodszor, alig bírta kimondani a mentő szavakat, hisz egy hetes volt a játék. A tőle alig idősebb fiú megkönnyebbülten vette tudomásul az események ilyen alakulását, még az öccse sem szólalt meg, aki egyébként nyápicabb, folyton beteges, magának való és sírós volt, hogy bemártsa az apjuknak; csak a harmadik fiú szája szöglete keményedett meg, elégedetlen volt a verés elmaradása miatt, aztán valami lekicsinylő mondat után otthagyta a pulyákat a szobában, kivonult a borozgató felnőttekhez, mintegy ezzel jelezve, hogy elege van a gyerekes játékokból. A gyerekek hallgattak, mikor a nagybácsi is kilépett az ajtón, a lányka hang nélkül sírt, a testvérpár össze-összenézett, majd a nagyobbik, aki a bajt előidézte, odament az unokahúghoz, megsimogatta a síró lányka haját, és motyogott valami köszönetfélét. A másik fiú hallgatott, és megjegyezte magában: ez a lyány tud fiúsan hallgatni, nem árulkodott, mint a lyányok szoktak, de akkor most meg minek bőg?

Tíz évvel később egy nyári napon szúrós, fekete szemű férfi magyarázott, mutogatva értetlenkedett egy műszaki boltban, sehogy nem fordult magyarra a nyelve, közben szája szélén egy-egy furcsa incselkedő mosoly jelent meg, míg az eladó próbálta a külföldről jött úr igényeinek tetsző árut levenni. Apró, jelentéktelen alkatrészért lépett be a már felnövő lány, s szemének nem hitt egy ideig, aztán elővéve hézagos, pár szóból nehezen összeállítható nyelvtudását, ráköszönt a férfira; – jó napot Józsi úr, „dobri den, pán Józsi”, fordultak furcsán és torzítva szájában a szavak, mire a megszólított belepirult a mondókájába, aztán egy pillanatig farkasszemet nézett a tinédzser-lánnyal, majd sürgősen kiment az üzletből. Ennek a megszólításnak az emléke, vagy valami más, de a rokon látogatásai ritkultak, főleg akkor nézett be egy hogy vannak néném, mi újság bátyám szóra, ha a gyerek – mert a lányosodó unokahúgot csak ekként emlegette – iskolában volt. Aztán végképp elmaradtak a legény boros hangulatú látogatásai, s a családok közé vékony, eleinte alig észrevehető, finom szálakon réseket épített az idő; egészen addig, míg a szúrós tekintetű unokabáty apja, aki maga is fekete szemű, fekete hajú, csillogó, de vidám tekintetű, simogató nézésű, szeretetre méltó férfi volt, meghalt. Eztán az időfonalak fellazulása, elfoszlása, rossz emlékrészletek növelték a távolságot: elszakadtak egymástól.