Erika bájos, kedves kislány volt. Igazi lány. Mindig a csodát várta. (Kellett is volna az a csoda nagyon.)
Szülei nem éltek szépen. Nagy volt a szegénység. Nem jutott szép, finom kelmékre. Az apa a családban nem találta helyét. Mindig úton volt. Sokszor éjjel ért haza, vagy akkor sem. Ki-kimaradozott.
Az anya gyanakodott. Nem alaptalanul. Nem ez volt az első eset. (Sajnos nem is az utolsó.)
Ez a balkezes kapcsolat az apa részéről sokáig tartott, hosszú évekig. Nyilvánosan felvállalni nem szándékozott. Több vasat tartott a tűzben. (Feleség, szerető… Még a szeretőt is csalta olykor.)
A titkos viszony, vagy inkább iszony a szeretővel odáig jutott, hogy megismertette a kilenc éves lányával is az idegen nőt. A találkozás felemásra sikerült. A nő kedves volt. Szerette a férfit, ezért aztán szerette volna megismerni, meghódítani, magához édesgetni a kislányt.
Erika nehezen oldódott. A veszekedésekből sokat hallott. Tudta, hogy ez fáj az édesanyjának, nem akarta bántani. De ő bizony nagyon szerette a kicsapongó édesapját is. Kavarogtak az érzései. Ezen a napon tanították őt hazudni. Az apa sokszor elmondta, hogy anyának el ne mondd, hogy kivel találkoztunk.
Erika szorongott, hazudni nem tudott. Minden az arcára volt írva, öröm, bánat egyaránt. Az anya hamar kivette a gyerek tekintetéből, hogy valami nincs rendben. Faggatta egyszem lányát. Mi történt? Merre jártak apával? Egyébként is tele volt kételyekkel. Ott is rémeket látott, ahol sütött a nap.
Erika nem merte elmesélni, hogy találkozott a mostohamamival.
Teltek a napok, a hetek. A kislány kezdte feldolgozni, a háttértárba helyezni a furcsa találkozót.
Egy nap az apa ajándékkal érkezett, haza. Ritka pillanat volt ez. Nem nagyon volt jellemző az ajándékozgatás, mert a mindennapi dolgokra, ruha, cipő is nehezen futotta. Ez a kicsi lány különleges, szép dolgokról csak ábrándozott. A vágyott rózsaszín, lányos holmik elérhetetlenek voltak. Nagy esemény volt egy új kardigán, nadrág, vagy egy pár cipő. A mindennapi életet szolgáló használati tárgyak voltak ezek, nem alkalmi darabok.
Ezen napsütéses délutánon apa egy gyönyörű dobozzal állított haza. Erika egyedül volt otthon az egyszobaházban’. Felcsillant a szeme a szép csomagolást látva.
– A tiéd. – mondta az apa.
Erika szívdobogva bontotta ki a csomagot. Gyönyörű, igazi lányos piros lakkcipő. A gyerek szíve kalapált a boldogságtól.
– Milyen csodálatosan szép. Horribilis összeg lehetett. Eddig ilyenről még csak álmodni sem mert.
A kislányban nem ébredt fel a gyanú, hogy apa soha nem vásárolt még neki sem ruhát, sem cipőt. De anya, anya nagyon hamar gyanút fogott.
A cipő miatt nagy veszekedés támadt azon az estén. Anyuka megérezte, hogy ezt a szép darabot nem a férje vette.
Erika nem merte felvenni az új cipőt. Csak nézegette. Az arannyal díszített fűzőlyukak, a piros lakkbőr, pici sarok. Milyen nagylányos, milyen szép.
A vágy és a félelem keveredett a gyerek lelkében. Nem örülhetett. A cipőt el kellett tenni, hogy ne is lássa senki.
A féltékeny asszony, mikor mindenki elaludt elővette a szépen csillogó, kicsi topánkát. És a nagykést. A lakktól kissé kemény bőrt elkezdte nyiszatolni. Apró pici darabokra szabdalta a szép kis lábbelit. Kétmarék vérpiros bőrfecni. Zacskóba tette.
A következő napokban Erika kereste a cipőt, szeretett volna járni benne egyet titokban. Nem találta.
Az asszony a vörös bőrkupacot egy faluval arrébb visszavitte a feladónak.
– Az én lányomnak Te ne vegyél cipőt! – üvöltötte.
A szétszabdalt vérpiros bőrdarabok repültek, a szétszabdalt élet megállt.