Egervári József: Valaki

Valaki felszögezett egy sötét sikátor
ocsmány falára,
modern Krisztus,
mondanám,
ám ennek képtelenségén
még én is röhögök,
csak a rozsdás szöget érzem
tenyerem közepén,
valamint azt,
ahogyan a vasoxid
bekerül a véráramba
(sok minden mással együtt!) –
a vérmérgezés garantált.
Persze, ez csak eszetlen képzelgés,
saját jelentőségem (kitörölhető!)
bitekben és byte-okban
megfogalmazott kivetülése
– a virtuális világ szemete vagyok –,
miközben a szívfájdalom valódi,
a kávé keserű,
a csészében lassan forgó
sötét folyadék tetején
habos, világosbarna,
a Rorschach-teszthez hasonló mintázatok
váltják egymást,
ám senki nem készít elemzést
tökéletlenségemről.
Valójában én szögeztem fel magamat
az ocsmány téglafalra,
Krisztusnak hittem magam,
pedig csak egy lator vagyok,
szakadt gatyában,
ordítva és megtagadva Istent,
akire minden bűnöm és szenvedésem
ráfogom,
bár ez sem érdekli,
hiszen a közöny az istenek sajátja,
bármiféle moralizálás nélkülözi a tényszerűséget –
nem fér mindenki az asztalhoz,
nem jut mindenkinek szék,
gyakran ágy sem.
Hatvan felé (Aszód után!)
egyébként se nyafogjon az ember,
az élet nagy kérdései már rég eldőltek.
A munka reggel kezdődik,
hát, ne kelj korán,
várd a szépséges estét –
valaki majd megölel,
valaki majd szeret,
valaki végül majd eltemet.