Egervári József: Találkozás

Gedei bácsi, hoztam a gyógyszert, tessék bevenni, most rögtön, csicsergett a csinos Emerencia nővér, adom, egyesével, nehogy egy is kimaradjon. Az idős férfi a szociális otthon társalgójában, egy fotel mélyén rejtőzött, nem volt kedve semmihez sem, az utóbbi időben annyira gyorsan elfáradt a szeme, hogy már nem tudott olvasni, nem lehetett elbujdokolni a könyvek világába. Kilencvennégy évesen az ember ne várjon már sokat az élettől, és ő már tényleg nem várt sokat. Éjszakánként rosszul aludt, nyomasztó álmok gyötörték, tekintetek, mozdulatok, melyek éles késsel fejtették fel a múlt durva zsineggel összevarrt szövetét, tátongott a sötét nyílás, néha kinyúlt egy kéz, mintha be akarná rántani magával. Olyankor zihálva, izzadtan ébredt, tudta, mit találna a sötétség mélyén, tudta, mi várna rá.
Van egy jó hírem, Gedei bácsi, mosolygott a nővér, miközben az utolsó tablettát is az öregember tenyerébe helyezte, ma új szobatársa érkezik. A tél szürkévé és mozdulatlanná festette az ablakkeretbe gyömöszölt tájat, a vastag faágon egy fekete holló ült, néha felborzolta tollait. A férfi úgy érezte, őt nézi, merev tekintettel. Az a holló mindent tudott, nem lehetett eltagadni előle semmit. Nem kérdezett, nem olvasott rá semmit, nem kérte számon tetteit, de mindent tudott, abban biztos volt.
Az ebédnél egy alacsony, vékony férfit vezettek az asztalához, vele szemben ültették le; Gedei bácsi, bemutatom Dezső bácsit, mától ő lesz az új szobatársa, veregette meg vállát Csollák Aranka, az intézmény vezetője. Remélem, minden rendben lesz, jól kijönnek majd egymással.
A két öreg ott ült az asztal két oldalán, pillantásuk összeakadt, akár két bogáncs, nem tudtak szabadulni; a krumplileves lassan kihűlt, a sertéspörkölt apró húskockái behelyezkedtek a dagadt nokedlihalmok közé, az ecetes paprika leve körbefutott a tányér alján, az idő az asztal közepén könyökölt, idétlen grimaszokat vágott, nem mozdult.
Pocsai Dezső megköszörülte torkát, üdvözöllek, Laci, szaladt ki belőle a két halk szó, óvatosan, jól megformálva, ám mégis bizonytalanul, mintha csak jégen egyensúlyozva csúszkálnának. A másik férfi nem mondott semmit, csak lassan biccentett ősz fejével. Egyikük sem nyúlt az ételhez.
December tizedikén, 1944-ben, hideg volt az éjszaka, kutyák ugatását, géppisztolyok kereplését, csizmák csattanását lehetett hallani, a pince vaksötétjében minden hang felerősödve tört be az apró, rácsos ablakon, melyben üveg helyett két vastag kartonlap hadakozott a hóval és a faggyal. Huszonkét nő, férfi és gyerek bújt meg ott, akadt közöttük zsidó, nem is egy. A nyilasok házról házra jártak. Pocsai Dezső berúgta az ajtót, felkattintotta a villanyt, Gedei Laci megismerte, felugrott a padlóról, odalépett a nyeszlett fiatalemberhez. Te mi a faszt keresel itt, Laci?, nyomta mellének a géppisztoly csövét, kommunista vagy, már a nyilasok is keresnek, nemcsak a csendőrök, ha elkapnak, neked véged, hadarta rémülten, miközben a háta mögé tekintgetett, nehogy egy nyilas társa is odakeveredjen. Dezső, segíts, vannak itt asszonyok, gyerekek is. Zsidók is? Zsidók is. Te barom!, korholta fojtott hangon Pocsai. Néhány pillanatig suttogtak, aztán Gedei lefeküdt a földre, élesen kerepelt a géppisztoly, a fiatal nyilas még a csupaszon, gyönge sárga fénnyel rémüldöző izzót is szétlőtte, aztán tárat cserélt, folytatta a lövöldözést. Megjelent a csapat parancsnoka, Sivoly Géza, magas, tagbaszakadt férfi volt, sűrű, fekete hajjal, erős szemöldökkel, mely alatt kegyetlenül villant sötét szeme. Elintéztem mindet, közölte büszkén Pocsai. Sivoly benézett a pince mélyére, mozdulatlan testek tömegének árnyát látta, pisztolyából – csak úgy vaktában – még kilőtt két lövedéket. Szerencséd, kölyök!, csapott Dezső hátára, így kell ezt csinálni, azt hittem, anyámasszony katonája vagy, de látom, tökös magyar gyerekként viseled szíveden a haza sorsát te is!
Gedei Laci óvatosan tápászkodott fel a földről, vérzett a feje, a betonfalról visszacsapódó lövedék felsértette a bőrét; mindenki rendben van?, kérdezte halkan. Smuck bácsi meghalt, felelte sírva egy asszony, a szívébe fúródott egy golyó; engem a karomon talált el az a barom, aki másodjára érkezett, közölte egy fiatal fiú, de én jól vagyok.

Tizenhét évesek voltunk, mindent elhittünk, amit mondtak, nézett szomorúan iskolai padtársára Gedei. Itt vagyunk, öregen, betegen, túléltünk sok mindent, de nem eresztenek az emlékek. Csak ülve tudok aludni, bólogatott Pocsai, ha lefekszem, rémálmok gyötörnek, attól félek, álmomban meghalok, pedig már nincs miért félnem, épp a halál az, amely megváltást hozhat nekem. Sosem öltem embert, de olyan sokszor voltam közel a halálhoz, hogy még most is érzem bűzös szájszagát. Nem a halálnak, hanem az embereknek a szájszaga volt az, Dezső, a kegyetlenség ocsmány lehelete, amint eltorzult elméjük a halál lelketlen csatlósává tette őket, bedőltek hitvány eszméknek, aljas politikai lózungoknak, a hentes, a lakatos, a kubikus fegyvert, hatalmat kapott, Istent játszott, élet és halál urának hitte magát, míg az urak, akik elfogadták a lehetetlen törvényeket, akik elhitették a kisemberrel, hogy ő is lehet valaki, libacombot zabáltak kastélyaikban, szarvasra és vaddisznóra vadásztak, úgy tettek, mintha a körülöttük zajló események őket nem érintenék, mintha nekik semmi felelősségük sem lenne, a háború csak a kisemberek feladata és kötelessége, pedig mindig ők üzentek hadat, mindig ők csatlakoztak a rossz, vesztes oldalhoz, ők engedték, hogy magyarok magyarokat öljenek, bevagonírozzanak, elküldjenek a haláltáborokba, a Don-kanyarba!
Én megöltem néhány embert a háború alatt, csendőröket, németeket, spicliket, aztán Rákosi idején is néhányat, amíg az elhárításnál dolgoztam, de rájöttem, hogy a hatalom engem csak eszközként használt, fogaskerékként része voltam a gépezetnek, hasznosnak ítéltek, ám eljött az idő, amikor már nem akartam része lenni a rendszernek, mely csak önmagát szolgálta.
Nahát, nem ették meg az ebédet?, tárta szét kezét Emerencia nővér, így nem lesz erő, fiúk, mosolygott kedvesen. A két idős férfi nem szólt semmit, ők is kedvesen mosolyogtak.

Január elején vaskos jégtáblákat sodort a sötéten örvénylő Duna, Sivoly Géza büszkén ácsorgott a parton, szónokolt a géppisztolyaikat szorongató fiatal nyilas fiúknak; szeretett hazánkat meg kell menteni az ellenségtől, a zsidóság pedig ellenség, fekély hazánk háborútól gyötört testén, olyan fekély, amelyet nem gyógyítgatni kell, hanem éles késsel véglegesen eltávolítani, hogy a test gyógyulhasson, bármennyire is fáj! Nincs más hatékony kúra, ezt ti is látjátok, nagytiszteletű vezetőink is megmondták, akik irányítják és győzelemre vezetik sokat szenvedett nemzetünket!
Legalább harminc nő, férfi és gyerek állt mezítláb, leszegett fejjel a Duna partján, mellettük bakancs, cipő, kalucsni, topán, többnyire elkopott sarokkal, széthasadt bőrrel, az elszakadt fűzőket kirojtolózott spárga pótolta. Pocsai fiam, gyere ide!, intett Sivoly a megrettent fiúnak, kezébe nyomta pisztolyát; rajtad a sor, gyerek, mutasd meg, hogy igazi nemzeti szív dobog a mellkasodban, megteszed, amit megkíván a haza. Egy fiatal lány állt a sor szélén, visszafordult, látszott, hogy nagyon fázik, nagyon fél, Pocsai Dezső elkerekedett szemekkel bámult rá, megbénította, amit azokban a szemekben látott, mely a megtestesült ártatlanság és szépség volt, nem, ez a lány nem lehet bűnös, ez a lány nem lehet fekély a haza testén, hiszen olyan fiatal még, olyan nagyon gyönyörű. Sivoly ököllel ráütött a lány fejére, fordulj előre, te némber!, üvöltötte, mit képzelsz magadról? Na, mi lesz?, a tarkójához szorítsd a pisztoly csövét, az a biztos, mert akkor azonnal meghal, látod, még humánusak is vagyunk, nem hagyjuk, hogy sokat szenvedjenek! Csípőre tette kezét, hahotázott. Nem tudom megtenni, rázta meg fejét Pocsai, nem hiszem, hogy ő ellenség, hiszen nagyon fiatal, még semmit sem követhetett el. Te barom, te gyáva féreg!, ragadta meg a fiú kabátját Sivoly, kikapta kezéből a pisztolyt, fejbe lőtte a lányt. Dezső csak állt ott, elborzadva nézte, amint a lány teste bezuhan a folyóba, kibomlott barna haja táncol a hullámokkal, aztán a sodródó jégtáblák közrefogják, majd lassan lenyomják a víz alá.
Vedd le a cipődet!, szorította meg durván karját a nyilas osztagparancsnok, gyerünk, most, te senkiházi! Pocsai remegve bújt ki cipőjéből, Sivoly beállította a lelőtt lány helyére, tarkójához szorította a hideg pisztolycsövet, melynek vasa bebújt göndör hajfürtjei közé, égette bőrét, úgy tűnt, mintha máris benyomódott volna az agyába. Ájulás környékezte, vörös karikák ugráltak szeme előtt, görcsösen igyekezett emlékezni, egy imát akart előkotorni tudatából, ám egyetlen szó sem jutott eszébe, egy imát, amely megmenti a haláltól, mert egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Sivoly le fogja lőni. Te mocskos hazaáruló vagy, a magyarság szégyene!, közölte hidegen a tagbaszakadt férfi, a hidegtől borostás arca kipirult, vadul nyomta a pisztolycsövet a fiú tarkójához, aki gyenge, az maga is áldozat lesz, aki nem elég erős kiállni az ügyért, az elpusztul!, szónokolt fennhangon, hogy mindenki hallja.
Én csak egy bútorasztalos inas vagyok, hebegte Pocsai, gyönge és vézna, egy macskát sem tudnék megölni. Eleredtek a könnyei, nagyon fázott a lába, egész testében reszketett. Még meghalni is gyáva vagy, te féreg!, ütött rá a pisztolycsővel a fejére Sivoly, érezte, ahogy a forró vér végigcsorog hátul a nyakán, be az ingébe. Add ide a nyilas igazolványodat, aztán tűnj el, többé látni sem akarlak!, sziszegte a parancsnok, ilyen emberre nincs szükségem!
Pocsai felrántotta cipőjét, átadta igazolványát. Valami köszönésfélét mormogott, tempósan elindult, de nem volt benne biztos, hogy Sivoly nem lövi le. Bekanyarodott az első saroknál, hallotta a lövéseket, a géppisztolyok éles hangját, nyilván senkit sem hagytak életben. Sivoly komoran bámulta a Duna vizét, a holttesteket már elsodorta a víz és a jég, a csapat tagjai szótlanul ácsorogtak, nem tudták, mi lesz a következő parancs. Menjetek haza, intett az osztagparancsnok, vigyázzunk egymásra. Minden élet számít. Bolond idők járnak most, az ellenség itt van közöttünk. Legyetek mindig éberek!

Átültek a szociális otthon társalgójának kényelmes foteljeibe, Emerencia nővér hozott nekik egy-egy pohár teát. Sokáig nem szóltak egy szót sem, a felszaggatott sebekből zubogott a vér – amit el akartak ásni örökre, most kiszabadult, a pokol ismét kinyitotta kapuit, hogy szólítsa, hogy elszámoltassa őket bűneik miatt. Egész életükben – titkon – védőbeszédeket gyártottak, melyek soha nem hangzottak el sehol, mint ahogyan vádbeszédet sem mondott senki, legfeljebb ők maguk. Számtalanszor meghalhattak volna, mégis élnek, kilencvennégy évesen, biztonságban, készülve a halálra.

Gedei a háború után katonatiszt lett, az elhárításhoz került, lelkesen dolgozott, sok csendőrt, besúgót, papot és régi urat juttatott börtönbe, vagy bitóra. Úgy érezte, eljött az ő országa, az egyenlőség, a demokrácia kora, ahol többé nincs úr és cseléd, mindenki egyforma és egyenlő.
Egy reggel az Andrássy úton akadt dolga, állítólag elfogtak egy kémet, szóltak neki, menjen be a kihallgatásra. A pincesor keserves ordítástól volt hangos, vallatták a foglyokat, az új rendszer ellenségeit, az imperialisták kémeit. Nyílt az egyik ajtó, két katona egy foglyot cipelt, aki alig volt eszméleténél. Dezső, te meg mit keresel itt?, állította meg a két káplárt, Dirai százados vagyok, a kihallgatótiszt, nyújtotta a kezét egy fiatal, frissen borotvált arcú férfi. Gedei alezredes vagyok, mutatkozott be ő is. Mit követett el ez a férfi? Tegnap hozták be, állítólag rendszerellenes tevékenységet folytatott, annak a háznak a házmestere jelentette fel, ahol lakott. Bizonyíték van? A házmester kétes alakokat látott tegnap nála, állítólag fegyvereket hoztak-vittek, több alkalommal is. Meg is találták a fegyvereket? Nem találtunk semmit, alezredes elvtárs. Bevallott valamit? Látom, rendesen helyben hagyták! Engedjék el. Ő Pocsai Dezső, egy ártatlan és ártalmatlan bútorasztalos. Tegnap együtt söröztünk, mert valamikor osztálytársak voltunk. A házmestert hozzák be. Hazudott, valószínűleg a lakására fáj a foga, amit Dezső a szüleitől örökölt. Ők is rendes emberek voltak.

Amikor megmentettél, leköltöztem vidékre, egy kis faluba, a Balatontól nem messze, mondta Pocsai. Megnősültem, gyerekeim születtek, unokáim, de sosem tudtam elfeledni annak a lánynak az arcát, a tekintetét.
Gedei bólogatott, nincs bocsánat, válaszolta halkan. A hallgatás is bűnrészesség, tudom, senki sem akar meghalni, de a gyávaság nem indok. Ha ott a pincében nem te jössz be, hanem Sivoly, akkor én már nem élnék. Mint ahogyan én sem, ha nem mentesz ki a kommunisták karmaiból, felelte Pocsai. Nekem nem lettek gyerekeim. Kiléptem a seregből, elvégeztem a jogot, én is vidékre menekültem, nyugdíjazásomig egy termelőszövetkezet jogtanácsosaként dolgoztam.
Tudod, sokat gondolkoztam, a többséget fújja a szél ide, oda, képtelenek a reális gondolkodásra, Sivolynak igaza volt, minden nemzetnek a testén van egy fekély, melyet csak éles késsel szabad eltávolítani, mert meggyógyítani sosem lehet, és az a fekély többnyire a saját vezetőikből áll, akik felelőtlenül viszik bele országukat háborúkba, a hatalmat és a vele járó anyagi előnyöket mindenáron meg akarják tartani, gyújtó beszédek hangzanak el a szószékekről hazaszeretetről, a törvényhozás emelvényein kijelölik, hogy ki az aktuális ellenség, kik miatt nem jutunk egyről a kettőre, természetesen mindig az aktuális érdekek mentén megszabva az irányt. Teljesen mindegy, hogy fasiszta, kommunista, mindkettő kirekeszt, gyilkol, lerabolja a nemzetet.
Laci, akkor sincs bocsánat arra, amit tettünk. Lehetséges, nézett rá komoran Gedei, hősi halottak is lehettünk volna. Sivolyok pedig mindig voltak, mindig lesznek.

Uraim, vacsora következik, invitálta őket asztalhoz Emerencia nővér, de ezt muszáj lesz elfogyasztani, természetesen a desszerttel kezdjük, nevetett, egyesével osztotta ki a gyógyszereket, megvárta, amíg a két öreg mindegyiket beveszi és lenyeli. Jó étvágyat kívánok, uraim!
A két idős férfi egymásra nézett, nehézkesen feltápászkodtak a fotelből, elindultak az ebédlő felé. Rántott csirkemell volt a menü, hasábburgonyával, ecetes uborkával. Evés közben néha egymásra pillantottak, szinte majdnem ugyanúgy, mint egykor az iskolapadban, öreg csibészesen, de figyelemmel és szeretettel.