Óriáskeréken
Körbe-körbe emeli
unt terhét,
bolond napok,
őrült iramát bódultan
kijátszva,
libegő kis házak
ásítanak rajta,
benne ül bűnös
és ártatlan,
mind hisz,
ha befizette
a viteldíjat,
teste felemelkedésében,
ha vele szállsz
láthatod a föld
a mennyel szövetkezik,
lent déli fényben
a város,
háztetők, tornyok
falják fel a távolságot,
ha már lefelé tartasz,
fogadd el, ami marad
a nyugtalan látványból,
a megállt Idő
tengelyén keringve,
egy óriás tanít némán
az igazságra,
a lent és a fent egymást váltják,
egyszer kínra szántan
hullnak perceid a mélybe,
másszor várod: a jóság végre
kegyébe zárjon,
más színt szór szellemed elé,
mikor vele éppen
a magasba jutsz,
és mást, ha eszed
gyöngysora szétgurul,
s hanyatlik benned a szürke,
ember, mi mást tehetsz,
méltóságod maradékát őrizve,
bízva bolyongj
bolygód kerületén,
rendületlenül,
míg feje tetejéről talpára
nem áll újra
az elborult ég alatt
– a rend.
Automobil
Látod az autót?
most kanyarul, suhanva, kéjesen [1]
Fut, fut előttem az út,
nekem súgnak,
kétfelől a vetések,
velem nevetnek a
napraforgók oroszlánfejei,
ködbe veszve
lomberdők, mint tétova
ének kísérnek,
hegyek százráncú szoknyái
lebbennek, fordulnak
felém hanyagul,
szőlőhegyeken,
szerpentinek mámorain
kapaszkodok fölfelé,
leszek nyílt vonalon
lágy légáram szövője,
múlt és jövő
egymásba botolva
velem békül össze,
hidak simulnak alám,
girbegörbe utcákon
hagyom recés nyomaimat,
málló házfalak közt
fordulok jobbra, balra ,
az új Napba ásítok,
vagy az éjbe bámul
tétlen képzeletem,
aszfaltos szőnyeget
terítenek elém,
templomok keresztjeit
követve gördülök,
bársonyos tömlöcömben
poéta istenségek ülnek,
kormányomon nyugszik
bilincs-kezük,
visszapillantó tükrömben
magamat keresem,
hogy sárba
ne ragadjanak
kerek rímeim,
az eget a földdel
egybekötve suhanok
a szép látszatok után,
a verslábak
könnyű ütemére,
…míg izmos motorom
asztmásan köhögni
nem kezd.
[1] Babits Mihály: Detektívhistória