(részlet)
Rajzóra van. A régi iskolámban nem sikerült soha lerajzolni a kockákat meg az almákat meg a diókat. Itt még sokkal nehezebb is a feladat, a rajztanár egy keményített fehér damasztkendőből drapériát formált a gyümölcsöstál mögé. Azt mondja, a fényre figyeljünk, a fényre és az árnyékokra, úgy rajzoljunk, hogy az árnyékokból bomoljon ki a fény.
Nem a padokban ülünk, hanem félkörben az asztalok körül, a tanár mögöttünk sétál, nézi a lapjainkat.
Apa jut eszembe, ahogy az ecsettel és a vakarókéssel dolgozott, hogy milyen sokat néztem munka közben, ha csak ketten voltunk otthon, kimehettem a nagyszobába, a műtermébe, az egyik sarok az enyém volt, két babával és egy rajzolt babaházzal, amit együtt festettünk fel a falra. Nagyon sokat játszottam azzal a házzal, a babáknak volt fürdőszobájuk, és a fürdőszobában tükör is volt, egy igazi zsebtükör, amit Apa vett nekem, és felragasztottuk a falra, és játék közben abban a tükörben mindig Apát néztem, ahogy dolgozik. Nem akarok Apára gondolni, a fehér lap ürességére gondolok inkább.
Mindenki rajzol már, csak én nem kezdtem el, a lapot nézem, tiszta üres, a gyúródeszkára szórt liszt jut eszembe, Nagymama ujja. Többször felemelem a ceruzát, de nem merem a papírhoz érinteni, nem akarom, hogy nyomot hagyjon rajta. Maradjon csak meg fehérnek.
A zöldalmák csillognak a fényben, mögéjük nézek, a damasztkendő redőire, úgy látom, a redők mélyén sötétség kavarog. Képzelem csak, mégse tudok nem odanézni.
A kezem rászorul a ceruzára, felemelem, rajzolni kezdek. A kezem mozog, de én nem nézek oda, nem nézek le a papírra, csak a kavargó feketeséget nézem, ott a fehér damaszt mélyén, olyan, mint egy nagy szem nagy pupillája, olyan, mintha kilesne a lyukon. Ott van, és engem néz. Lát, és azt akarja, hogy én is lássam.
Nézem. A csuklóm és az alkarom és a vállam is fáj, az egész karom merev a fájdalomtól, a ceruza rányomódik a papírra, oldalra fordul, satíroz, odanézek, ott a papíron a sötétség. Nem is fekete, hanem szürke, látom a pupillát és körülötte a szembogarat, és fölötte a szempillákat, és az előreugró szemöldököt, és a szemöldök ívét, ahogy utat enged az orrnak, látom az egész arcot, egy férfiarc, a száját is látom, a sarkában apró, fölényes mosoly, a nézése szigorú és hideg. Ismerős, pedig tudom, hogy még sosem láttam. Mozdul a kezem, le fogom rajzolni, mindjárt ott lesz előttem a lapon.
Valaki a nevemen szólít, a rajztanár az, ott áll mögöttem, a vállamra teszi a kezét, azt mondja, nagyon jó.
A kezem megáll, nem mozdul már benne a ceruza. A félig lerajzolt arcot nézem, a száj sarkából induló mély ráncokat. A rajztanár is nézi, megint azt mondja, nagyon jó, azt mondja, remek a fantáziám. Leveszi a kezét a vállamról, a ceruza hegye a rajzlap szélére koppan, a rajztanár azt mondja, folytassam, de ne próbáljak a dolgok mögé nézni, most nem az a feladat. Megfogja a rajzlap csücskét, egy sima mozdulattal kirántja a ceruzám alól, a ceruza hegye vastag fekete vonalat hagy a papíron, átlósan kettészeli a félig megrajzolt arcot.
A lap suhog, ahogy a rajztanár megfordítja, suhog, ahogy a tiszta felével felfelé teszi vissza elém, azt mondja, a gyümölcsöket nézzem, a drapériát nézzem, most csak azt kell lerajzolni, ami valóban ott van.
Lenézek a papírra, vastag, mégis átdereng rajta a rajzom. Nem akarom látni. A rajztanár azt mondja, próbáljam szénnel. Egy fekete ceruzát vesz elő a zakója belső zsebéből, vékonyabb, mint a rendes ceruzám, a bele egészen fekete. Azt mondja, bátorság, ellép mellőlem. Az almákat nézem, az egyik megütődött, fent a szára mellett elnyújtott oválist formázó, barna folt van. A foltot nézem, az almára gondolok, hogy a folt alatt megpuhult és megbarnult a hús, amikor almát eszem, legelőször is mindig kiharapom belőle és a földre köpöm az ilyen részeket.
Eszembe jut a savanykás téli alma íze, tudom, hogy most nem szabad ízekre és illatokra gondolni, a foltot nézem, a folt alakját, nem szabad arra gondolni, hogy a folt mire hasonlít, nem hasonlít semmire.
A lapra nyomom a ceruza szénhegyét, elkezdem rajzolni a foltot, egy megütődött rész az almán, semmi más, nem több, egy alma és mellette egy másik, az almák alatt egy sárga fajansztányér, a tányér körül redőkbe gyűrt fehér damaszt. Ennyi, két alma egy tányéron, és egy kikeményített és kivasalt és aztán összegyűrt abrosz.
Az almákat nézem, az egyik szárának a vége egy kicsit kiszélesedik, maradt rajta egy nagyon kis darab az ág háncsából, fehéren világít az éles délelőtti fényben. Körberajzolom a papíron a fényt, a vonalak fekete élességéből kibomlik a gyümölcsök formája, nem nézek fel, csak a rajzlapot nézem, az ujjaimat a ceruza körül, azt, ahogy vezetik a papír fölött. Nem kell felnéznem, pontosan tudom, hogy milyenek az almák, pontosan tudom, hogy milyen a tányér, a vonalakat nézem. Mintha nem is én mozgatnám a kezem.
Amikor kicsengetnek, ott van előttem a rajzlapon a két alma és a tányér, és egy gyűrődésnyi redő a drapériából. Jó lett. Nézem, forró az arcom és nagyon gyorsan dobog a szívem, még gyorsabban, mint futás után, egy tincs kilazult a hajamból, ahogy arrébb simítom a szememből, érzem, hogy csupa izzadság a homlokom.
A rajztanár ott áll mellettem, a kezében egy nagy bőrmappa, abba szedi be a rajzokat, mindenkiét eltette már, engem hagyott utoljára. Rá sem néz, úgy veszi el előlem, a lap suhog, ahogy beteszi a mappába, rácsattantja, a hóna alá kapja, elfordul.
Felé nyújtom a szénceruzát, megszólalok, tanár úr kérem, a ceruzája.
A rajztanár megáll, visszafordul, azt mondja, megtarthatom. Egyébként meg keddenként háromkor, tanítás után, rajzkör van fent a toronyszobában, elvárja, hogy ezentúl én is ott legyek. Nem várja meg a válaszom, elfordul, kimegy.
Nem nézek utána, a ceruza gömbölyűre kopott fekete hegyét nézem. Meg kell majd hegyezni.
Illusztráció: A kötet borítója (Magvető, Budapest, 2023)
Forrás: Dragomán György írói oldala
https://www.facebook.com/dragomangy
A Szerző engedélyével.
DRAGOMÁN GYÖRGY (Marosvásárhely, 1973. szeptember 10. –) József Attila-díjas magyar író, műfordító. 2022. januártól a Berlini Művészeti Akadémia (Akademie der Künste) tagja.