(egyoldalú párbeszéd)
Odabent mindenütt kincsek hevernek,
goromba fényük már-már megvakít.
Én ne tudnám, amit akárki sejthet,
miképp árulják létem titkait?
Szavakat susog a gyémánt, az ékkő,
írott véset dereng mindegyiken.
Rémült álmom, a gyermekkort idéző,
olvashatóvá lesz így sebtiben.
Eredetem homályában időznél?
„Szezám, tárulj!” – „Tolle, lege!” – Nosza!
Anyámmal megbújtunk egy ismerősnél,
és csak másnap óvakodtunk haza.
Döntsd el tehát, hogy ama kor letűnt-e,
hisz félrenéző szemed is kiles!
Kígyót fogtam már bölcsőmben felülve,
Jobbról-balról egyet, mint Herkules.
Mi kéne most? A jelszó persze régi…
Behízelgőbb legyen, vagy karcosabb?
S a sziklazár ha mégse hagy belépni,
barlangom előtt lejtsek táncokat?
Aludjak mélyen, gyalogolva közben,
s te majd fülelsz, miképp sóhajtozom?
Vagy bent, hová magam is csak betörtem,
lessük, mi van túl a kincshalmokon,
hogy nincs-e lejjebb valami alagsor?
… No nem, nem fogunk ásni, vájni már.
Fogy a gyöngy, gyémánt, és ha vége, akkor
kaland s pihenés jön – csak ennyi jár.
És csillogás: kicifráztam a lelkem,
ami így egybeállt, elég legyen.
Feléltem, mit összehordott a negyven,
vagy százezer, már nem emlékezem.
És szégyen és nyál csillan a sötétben,
s kiáltok – nem javult semmi, nem ám.
De hogyha nappal arra járok éppen,
nyugodtan súgom: ne tárulj, Szezám.
*Élet és Irodalom, 2007. március 16.
Nagyszerű élmény.
Köszönöm férjem versének megjelentetését.