Megszülöm magam egy ibolyabársonyos,
szép tavaszi este. És várom a reggelt.
Jöhet az új földrész. Az új háború.
Találmányok és felfordulások,
diadalok és háborúk dühös sorozata.
Végül végighemperedem a földön
— jóllakott hernyó — és boldogan figyelem,
ahogy millió csillag figyeli millió ivadékomat.
Á, csak te te vagy?, nevetnek rajtam.
Mindig ugyanaz?
Mintha egyetlen ember elveszíthetné
és megnyerhetné az összes háborút,
végigdühönghetné magát a tengerek mélyén,
és igába hajthatná az összes állatot?
De talán ez bocsánatos tévedés.
Hisz akárhány vagyok, mindig én vagyok.
Egyszülött. Jóllakott és magányos.