Valami
Áthúzza magát. Áthúz. Bár mindig
újrafalaznak. És szélesítenek is.
Elég neki egy pici lyuk, ezen behatol.
Bent forog keveset, kidolgozza
vállal s fúródik előre.
Forgácsol a furatban, vergődik
a beszűrődő fényben. Minden
fal nagyokat roppan tőle.
Hallani lehet. Hullani kezd.
Átjárja. Áténekli. Átalakítja.
Hiába vastag a fal
magában elomlik.
Belehal tömegébe.
Ő meg fészkel. Költ.
Nem temet, izzik.
Virrasztás
Szeretem az éjt, mint kő
a vizet – némán lemerül.
Szavakat mondok benne
lázasan, pazarolva.
Némely ezüstös mondataim
szétfutnak, izzó vasplatnin
mint a higanygömbök.
Egynek megnyúlik a teste,
fürge farokmozgással el-
szabadul, s orral a Napnak
mámorosan
viszi magjában életemet.
Naphalászat
Ne húzzátok túl feszesre a kötelet
valakinek mindig oldoznia kell
Ne álljatok szorosan egymás mellett
valaki mindig menekül. Lámpát
lóbálva lépegetnek ki a halászok az
éjből, mely nagybetegen dombjai közé
visszaesik. Fölkel a Nap. A süvöltés
meg az ének vele kel föl a bárkákon
ahogy túrják a vizet, mint legendák
az időt. Figyelem a sűrűszemű hálót:
meddig ér el karmos széle, ha kiröpül?
Egyszer még benne sistereghet a Nap
s tűzfejű halnak néznék a halászok
Tiszta az ég, de testem viharzónáiban
újra meg újra gyülekeznek a felhők:
ujjongásra vagy haragra lobbanok el?
Dolgoznak a lapátok. Süllyed a Nap
és egyre éberebb a mohóságunk
Forrás: Víz Judit (A költő lánya, hagyatékának kezelője.)