Bomlik, sugárzik az urán
a robbanás előtt s után,
szívünkön vesztőn áthalad,
vagy bennünk megül álmatag.
Sajgón fájni kezd, ki szeret,
s nézi rémülten a sebet,
mi mélyről buggyan, szétterül
a halálhoz torz képletül.
Terjed, és fogyva egyre gyűl,
ki fél, ki nem, hal egyedül;
ledöbben a szent tudomány
a szörnyfejlemények nyomán.
A mag hasad, a szív reped,
szenny-felhő lepi az eget,
az értelem elgőzölög,
múlandó, mi úgy tűnt, örök.
Ruhát vált a lélek, fehér
az átláthatatlan szemfedél,
de ki él, élnie parancs,
akkor is, ha a sorsa pancs.
Megkeresi a vélt hibát,
mi okozta a galibát,
hiszi: így és ettől egész,
és lábra kel a szenvedés.
©Schild Tamás fotográfiája