Szédült ifjúság
Szédült ifjúság csodásan üres
gőgje: csupasz szélben semmi se számít,
tett már az is, ki meghalni ügyes,
s ölelhet, aki el se jut a vágyig.
A külsőből minél többet mutatni,
közben a sivárság bentről világít,
ricsaj-meztelenség ámulva ámít:
olyan vagyok mint te! – ezzel mulatni.
Szélsebesen vetkőzni a gyönyörbe,
leszaggatni egymásról a ruhát,
karolni a vágyat testet gyötörve –
égetve lázban lélek-pakurát.
Olyan közeli még a születéshez,
miből jöttek: a zajtalan halál,
hogy élni nem számít semmilyen ár,
vonaglik, majd bebáboz, ami vértez.
Bosszulni szédít öngyilkos merénylet,
szállni ezer darabra vakmerőn,
mert hiszi: mindent mindenre cserélhet;
bűnhöz a lökött eszme torz előny.
Kibukva nehéz másokkal törődni,
silány tett magyarázatnak elég,
csak nyüzsgő boly, statisztika a többi –
élni, halni végzetes keverék. –
Leszünk eltakarítandó szemét,
minden golyó az agyunkban találat:
lenulláz reményt, ökleli a vágyat,
s megszünteti az embert, mint személyt.
*
Mindenre akad…
Mindenre akad magyarázat,
önként önmentő e szerep,
a hazugság el sose fárad:
lehet gyűlölt, aki szeret.
Csonkolt hitek szivünkbe másznak,
ki őszinte, így menekül,
nászi ágyat vetünk a gyásznak,
a vágy szolgál ellenszerül.
Kihűl a sötétlila fenyves,
vért itat itt-ott hó-pamacs,
minden jót szégyenünk keresztez,
egyre árvább lesz a panasz.
Mintha reggel születne este,
bizton szólal a némuló.
Nincs már, aki ölébe venne –
a halálban mindent tudó.
*
Csönd zokog
A havas tájon némaság,
árnyék röppen, ragyogva hűl,
nézi hamvadva önmagát,
csupa seb és kérdés belül.
Talán hallgatag zene szól,
a múlt tört fátyolként suhan,
nyögés hallik a föld alól,
csönd zokog: emelj fel, Uram!
A fák sírnak és ág recseg,
fázik a semmi: holt magány,
elfehérül a rettenet,
vérzik az ég, tűnt csonka szárny.
Mindenben ráng bűn s fájdalom,
a Tejút halkan csikorog,
a táj helyben topog vakon,
égbe akadt hold fény-horog.
Különleges versek. Szeretettel gratulálok!