Oda, a magyar nyelvhez
Éppen új reggel fröccsen ablakomra,
S a fény-nyaláb tekergő anakonda,
Kúszik felém, pontosan mint a nyelv,
Mintha vezetné bármi ösztön, elv,
Hogy csúszva ezer éven, ezer ágon,
Engem, ki ma beszélem, megtaláljon,
Álom-nyelvből magamat szabadítom,
Így vagyok itthon.
Magyar nyelv! Ó, te golyóálló mellény,
Mely test-ruhámat mindig kibélelvén
Halálos biztonságom vagy belül,
Oltalmazz, s nem élek idegenül!
Dombom, dorombom, derengő hold-dobom,
Sosem esik le, hogyha feldobom,
Kaján kujon, kajtatlak, költögetlek,
Jaj, egyelek meg!
Magyar szó! Számra sütve forró vassal
Billog! Bolyongás, borozóbeli asztal,
Sorsom orsója, borsom, kicsi korsóm,
Dilim, delem, dalom, számban bíbor som.
Joggal tartott önvédelmi gyilok,
Olykor tenyérben szorongás-nyirok,
Dunyha, amelybe lázasan gubózom,
Óv, mint az ózon.
Itt rákra mák és zsírra sír felelget,
Csámborgok martján rengő rengetegnek,
Szótő virul, hajtások hasonulnak,
S a nyers, fanyar párán tüdőm kifullad,
S ha kiérek végül a sík mezőkre,
Hol tág tarló lecsupált haja szőke,
És tallózok a maradéknyi magból,
Színe arany bor.
Több múltidőnk egy sajgó múlttá égett,
Valék valák közt, jártam szikvidéket,
Hol caplattak rég kobzos igricek,
S hozták-vitték a hírt tévé helyett,
És ők voltak az újság és az óság,
Volt s van szőlőjét egy-musttá taposták,
Hisz posta voltak, mulatság, orvosság,
Szent másnaposság!
Cseles tárgyragok csillámló szeszélye,
Botlik bennetek külföldi beszéde,
Visszahőköl, mint szakadék fölött,
Melyből pöfögnek gázok és ködök,
Tárgyraggal gézből gézt képezhetek,
Ám mézből mézet, kézből meg kezet,
Ha véredben nincs, ezt a furcsa rendszert,
Meg sose jegyzed.
Itt a tulajdon birtokjelbe rejtve,
Mint rekvirálandó csorda hegyekbe,
Szegénylegények bújnak személyragban,
Mint labanc elől nádasokba hajdan.
A ragok úgy ragadnak össze épp,
Mint vályogházhoz sok-sok toldalék,
Mit nemzedékek tapasztgattak egyre
Sírva-nevetve.
A rövid ékezetek mintha pöttyök,
Madárrajokként írják égre röptök,
S akár a szélben kémény füstje ferdül,
Sok hosszú ékezet a légbe perdül,
A csék, esszek, zsék, dzsék láttán bizony
Egy turistára rátör az iszony,
Csak magyar néz e hieroglifokra
Szíve-dobogva.
S miként sűrűdik kamrapolcon lekvár,
Gyűlnek németes összetett szavak már.
A gyöngy, a gyeplő, a gyékény s a bársony:
Török szó sorjáz, rablóhús a nyárson.
Nyanya, banya, anya, kutya totyog,
Lágyítgatják szlávos ipszilonok.
Mit hadisarcba hordtak ide holtak,
Ím ma ragyognak.
Vad csizmatalpak itt gyakran tiportak,
Hát hasonulni élők megtanultak,
S mint z-betű az „igazság” szavában,
Tömegbe olvadt arcunk általában,
Féltek s túléltek itt az emberek,
Ha boldoggá mind nem is lehetett,
És mint magas Cé, oly élesen, metszve
Hívta a messze.
Pásztorsípként zümmögve és dönögve
Elkísért minket zöngétlen s a zönge,
Bújtunk az éjbe, goromba koromba,
Porondon port vagy bort nyeltünk borongva.
Táncban dobogott, topogott a láb,
Majd durva rögöt túrva járt tovább,
Gyötörtük a világot és a nyelvet,
Küzdeni kellett.
Élsz, halsz magyar nyelv, bennünk és köröttük,
Amióta csak világra pörögtünk,
Lehetetlen már azt szétválogatnunk,
Hogy kincseidből mit és honnan kaptunk,
Minden sejtünket átrezgi a szó,
És nincs fogalmunk kívüled való,
És utunk végén te fogadsz a mélybe,
Új anya méhe.
Halló!
Halló, itt Nyugat-szerkesztőség!
Megmondaná, hogy kit keres?
Mindegy, senkit nem tudok adni.
Hogy kit keres, nem érdekes.
Kosztolányi éppen pelenkáz,
Rá van bízva az Ádika,
Kiolvasta a szakkönyvekből,
Hogy lesz apák legjobbika.
Móricz léböjt-kúrára fogva,
Életmódváltáson megy át,
Salit eszik protein shake-kel,
Épp spinninggel gyötri magát.
A mindfullnessre esküszik most
Babits, és tudatosan él,
A jelenben mélyre merülni
Fontosabb neki bárminél.
Bántalmazott nőknél segítő
Ady, így teljes élete,
A kríziskezelés kútfúrás,
A háta is borzong bele!
Osváth a hajléktalanszállón
Épp csomagokat osztogat,
Facebook-oldalán megy a gyűjtés,
Tessék nézni a posztokat.
Karinthy a sous-vide főzéstől
Megőrült, karamellizál,
Meg argentin borjúhúst érlel,
Ő most az új gasztro-király.
Hogyhogy ki beszél? Kaffka Margit.
Pasik? Á, a tököm kivan!
Ki vinné át az irodalmat
A vállán, ha nem én magam?
Mondd, mi a vers és mondd, mire jó?
Mondd, mi a vers és mondd, mire jó?
Tán gumicsizma, mafla hajó?
Szárazon átvisz kajla vizen?
Vízbe palack, és azzal üzen?
Vízbe palack és abban a dzsinn?
Némi tonik és még bele gin?
Vagy süteményben pötty kicsi só?
Íz-kerekítő, jellegadó?
Konyhai kisgép, létkeverő?
Zord pszichológusnál heverő?
Lelki kukába lelki szemét?
Fül, mely a csendből hall ki zenét?
Mondd, mini pont csak, ennyi a vers?
Nézd meg amonnan, tán egyenes!
Lenge sirálytollból kalapács?
Semmi hajában kósza bogáncs?
Korcsolyapályán kunkori karc?
Élsz-e belőle vagy belehalsz?
Vad televény vagy parkban a mulcs?
Zsebben a hajtincs? Zsebben a kulcs?
Sebre a gyógyír? Sebben a kés?
Sünszuszogás vagy kanröfögés?
Bomba lezúzta házban a húr
Roncs hegedűn, mely ríni tanul?
Falra kenődött emberi agy?
Kerge világ-örvényben a zagy?
Szír menekültben s benned a félsz?
Morzejel arról, hány napig élsz?
A versek forrása: Lackfi János írói oldala
https://www.facebook.com/lackfi
A verseket a Szerző engedélyével tettük közzé.
Fotó: Lackfi János portréja / Lackfi János Facebook-oldaláról
LACKFI JÁNOS (születési neve: Oláh János; Budapest, 1971. május 18. –) Kossuth-díjas, József Attila-díjas, Stephanus-díjas (… és rengeteg-díjas) magyar költő, író, műfordító, tanár, Nyugat-kutató, fotós. Szülei Mezey Katalin és Oláh János. Publikálása kezdetén vette fel a Lackfi nevet.