Hazánkban, fiúk, nem szabad csalódni,
mert olyan az, mint az édesanyánk.
Ugyanazt főzi folyton, s hajtogatja:
hogy ezt szeretjük. »Egyél még, fiam!«
Konyhájában ütött-kopott edények,
ami meg új, az tőlünk idegen.
Falán a régi esküvői képük,
»Ugye szép asszony voltam?« – kérdezi.
Sosem volt szép. De ne vegyétek észre.
Menjetek el szépen, ne szóljatok.
A cipőnket nézhetjük nagy zavarban,
hogy csúnya asszony az édesanyánk.
S ha fényévnyire van már a szobája,
a távolságon hüledezni kár:
a lába közül bújtatok elő,
s a szaga végig ott lesz rajtatok.
Nádasdy Ádám a megszemélyesítés költője. Minden fontos dolog – a magány, a szerelem, a küzdelem – hirtelen személlyé változik verseiben, és minden személyből fogalom lesz. Jelképek erdeje helyett most párás trópusi őserdőkön, árapály-mosta partokon át vezet a versek útja. Olyan idegen tájakon, amiket csak hasonlatokkal tehetünk otthonossá.
Nádasdy Ádám: Nyírj a hajamba / Fülszöveg (Magvető, Budapest, 2017)
Versei közlésére a Szerző 2022-ben személyesen adott engedélyt.
Fotó: Nádasdy Ádám portréja / Valuska Gábor fotográfiája
NÁDASDY ÁDÁM (Budapest, 1947. február 15. – 2026. március 29.) magyar nyelvész, költő, műfordító, esszéista, irodalmár, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Angol–Amerikai Intézetének oktatója.