[tetszőleges címer helye]
vájjátok ki magatokból a sorsot, a csontot, túlhízott már benneteket a pióca, terjedjen volt gyomrotok
helyén a hiány, könyörtelen pupillaként vesse magát a világra, nem értitek, szél kele
most, mint sír szele kél, a kommunizmus foszló oszlopi közt lebegünk, arcunk gőze gyengén vibrál
attól, hogy még nem lesznek tágabbak a terek
attól, hogy még nem lesznek szebbek a szavak, nem értitek,
attól, hogy még nem lesz finomabb a krumpli
izmaink remegnek, fázni is félünk, hangunk él helyettünk, mit tegyünk, ha szél kele
most, mint sír szele kél, és ezek még ezt sem értik, szánd meg imre a magyart, mert elpárolog gyönge arcunk,
lyuk lobogjon városunk felett, szebb, mint bármelyik zászló,
_
_
_
_
Mátyás, a múlandó
Nép?
Nem, még nem tapasztaltam. Abban
se vagyok biztos, hogy létezik. Nem,
ők sem engem. Néha
parancsot adok néhány szolgának,
hogy álcázza magát magát szolgának álcázó
énnekem. Vásár? Egyszer sem. Okos
leányzók sincsenek. Törvényeit
a nép, ha létezik, maga hozza, véletlenekből,
öntudatlanul. Akárhogy cselekedjék is, azt hiszi, az én szavamra
cselekedett úgy. Ezért szeret. Mindenhol
ott vagyok. Pedig sehol se, illetve,
itt. A könyvtáramban. Érti?
Nem érti.
Szóval.
Én még nem értem rá, úgymond, uralkodni.
Még nem olvastam el a könyveket. Egyet se.
Már a betűket se látom az orromtól. Mindegy.
Elkezdek egy könyvet, és az egy másikra hivatkozik.
Elkezdem azt, az meg egy másikra. Elolvashatnám az egyiket,
elejétől a végéig, de melyiket. A szomszéd teremben,
igen, itt mellettünk, a nemesek azt tervezgetik, hogyan
fognak megölni. Erről persze nem tudok. De
nem kell félni. Előbb egymást ölik. Nem
hagyják el a termüket soha, ahogy én se az enyémet.
Talán ők se léteznek, ahogy a nép sem. Van
olyan könyv, ami a könyvégetésre buzdít.
Pedig csak én tudok olvasni.
ha akarom, a gyökerekig, és tovább
elfújom pitypangom, felhő lesz belőle
porszemnyi repülő menekül előle
maga után húz egy hosszú hajszálat
abból sző az égre áttetsző hálót
beleragadnak majd a szegény madarak
éneklő könnyük lesz hajnalban a harmat
a fákon mászik le fűre és kőre
megrezzen tőle a földeknek bőre
(ha akarom, szivárványhártyáimon lepkeszárnyak nyílnak, és a köldököm kipattan tövestül, hogy a gödrök aljára másszon, ahol tükrökké állnak össze a gallyak árnyékai, és szimfóniák surrannak végig az árvalányhajakon, lefolynak a hangyák szemüregein, egész a csillagok gyökeréig, ahol végre kisírhatják magukat a kvarkok, és feledésbe omolhat egy-két eltévedt katedrális, és ahol én is pitypang leszek, és elfújom magam, és így tovább)
Gyorsan, szelíden
Bevettem mindent, amit tudtam, de fájdalmaim nem csillapultak.
Hallom, ahogy a szomszéd azt üvölti, NEM HALLOM.
Tüskéim befelé fordítom,
ahogy élesednek, úgy tompulok én.
Néha a világba fújom minden szégyenem,
most én szívom magamba az övét.
Radikális intimitás, ezt akarom,
összeomlani élőben a színpadon,
átadni magam, nektek, mindenestül,
lebegni, mint a hipnózisban.
Adjátok át ti is magatokat nekem,
keverjük össze titkainkat, felejtsük el, melyik kié,
mert templomoknál templomabb a szó,
és csak egymástól lehet
a tengerfenéken is levegőt venni.
Önboncolásom népünnepély legyen,
álljon el minden lélegzet, amint eláll az enyém,
hozzatok családot, barátot, háziállatot,
lihegjetek körbe boldogan.
Mikor pengém agyam magjához ér
és kortexeimen végigsimít a vér,
fusson át rajtam gyorsan, szelíden
a minden mindennap
mélyén megbúvó
orgazmus.
Fertőzzön meg
engem is a fény.
Óda
halálhírt kaphatott a lány, aki a fülkében rézsút velem szemben ült,
mert hosszan, némán üvöltött, gyertek értem az állomásra, súgta
utána a telefonnak, majd előregörnyedt, és
remegett,
megkérdezhettem volna, szeretne-e róla beszélni, de mások is ültek
a fülkében, és néztek maguk elé bután, és természetellenesen nagy
volt a fejük, a fejhallgatójuk, és
megijedtem,
szóval nem kérdeztem semmit, csak előtúrtam a táskám mélyéről
egy zsebkendőt, imádkoztam, ne legyen taknyos,
szabadkozva odanyújtottam neki, és
elvette,
kifújta az orrát, pár percig még sírt, fura hangokat adott ki, aztán
elhallgatott, előtúrta a fejhallgatóját, bután nézett,
természetellenesen nagy lett a feje, és
remegtem
tudom, mostanában
nem vagy jól te sem, és
hiába próbálok segíteni,
csak rontok, de
félek, hogy
igazából már nem is tudom mitől, csak
szeretném,
igazából már nem is tudom mit, szóval
hadd fogjam meg legalább a kezed, ha már
nem is kúrjuk ripityára azt a félreszerelt ikeás kanapét,
mint a múltkor, hadd vezesselek körbe a városban, ahol
te laksz, de amit én ismerek igazán,
hadd simítsak végig a combodon,
udvariasan, bénán és esengve, mert
hiába tanuljuk mindketten ezt, nincs könyv,
nincs cikk, nincs indiai youtube videós
aki megmondaná, meddig tart még,
ez a kritikus periódus, amíg talán
egymásba szerethetünk
Kellerwessel Klaus (1999-) költő, pszichológus. A 77-fejű herceg éneke című drámakötettel 2021-ben elnyerte a legjobb debütért járó Prágai Tamás-díjat, a könyvben szereplő Csonka Lili című színdarab pedig a salgótarjáni Zenthe Ferenc Nemzeti Színház pályázatán lett díjazott, aminek hála 2022-ben színre is került, a város alapításának századik évfordulóján. Klaus második könyve, a Hátam mögött a hulló porcelán 2023-ban jelent meg a Magvető kiadó Időmérték sorozatában. A kötet megnyerte a 2024-es Merítés-díj líra kategóriájának szakmai- és közönségdíját is, felkerült a Magyar Narancs és a Nők Lapja 2023-as válogatásába, és jelölték a Horváth Tamás-, az Írók Boltja- és az UNESCO Iowai irodalmi ösztöndíjakra is.
Klaus jelenleg is folyó kutatásának tárgya a mesterséges intelligencia művészeti szoftverek terápiás és diagnosztikai felhasználása, eredményeiről számos hazai és nemzetközi konferencián, illetve magyar és angol nyelvű publikációban is beszámolt. Jelenleg az ELTE tudományfilozófia mesterszakos hallgatója, és pszichológiát tanít a MOME-n.