Esterházy Péternek
Egész testemben hogy bujtogatott
kamaszkoromban, hogy bizsergetett
szeretni, írni, hogy éltem a nyelvet,
hogy részegített és nevettetett!
Később is inkább a szavait ittam,
könyv, hangoskönyv, előadás, akármi,
helyeseltem és vitáztam vele,
az asztalunknál ült, mint Kosztolányi,
az egyetemes mérték, nem az ember,
a nyelv, aminek nincsen soha vége,
a makacsul újrakezdődő mondat,
a gondolkodás vad érzékisége,
valaki, aki máshol van, de itt van,
a miazöröm meg a miabánat,
s tán utolsó nagy író ki használta
párszor a Szótörténeti Tárat,
aki még ismer súlyt és könnyűséget,
színét-visszáját szónak és reménynek,
aki szót emel, és emel a szóval,
mégse magasról utasít, de kérdez,
aki még tudja – mindent tudott… Múlt ez?
Csak igeidőkben hal meg az ember.
Itt maradtunk a bináris világban,
hogy megfeleljünk igennel vagy nemmel.
Ki ellenállás, Esterházyt olvas.
Ki Esterházyt olvas, ellenáll.
A nyelv csak, ami ellenállhatatlan,
a mondat csak, mi élet vagy halál.
Szabó T. Anna írói oldala: https://www.facebook.com/annatszabo