A kabátom az osztályban maradt, maradjon, nem kell többet, semmi sem kell. Hogyha elég gyorsan futok, akkor nem fogok fázni, nem fogok megfázni, nem lesz semmi bajom.
Ráfekszem a levegőre, előrehajolok, nem akarom tudni, hogy hol vagyok, nem akarom tudni, hogy merre megyek, nem nézek előre, nem nézek fel, csak le a cipőmre és az aszfaltra, a cipőmre és a kockakőre, a cipőmre és a keramitkockákra, a cipőmre és a lépcsőfokokra, a cipőim csattognak, azt csattogják, besúgó-besúgó, szekus-szekus, nem akarom hallani, még gyorsabban futok, mindegy, hogy merre, csak felfele, feszül és fáj a combom és a hátam, eszembe jut, amit Anya mondott mindig a levegővételről, de nem tartom be, szúrni kezd az oldalam, szúrjon csak, szúrjon be egészen a szívemig.
Murván futok, megint aszfalton futok, csúszós, fagyott földön futok, nagy, kerek kövekből rakott úton futok, egymás mellé rakott betonkockákon futok, gyökerektől felpúposodott aszfalton futok, macskaköveken futok, sárga téglákon, megint aszfalton, megint földön, megint köveken.
Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mióta futok, hallom, hogy jön mögöttem valaki, egy ideje ott van már mögöttem, egyre közelebb ér, fut a nyomomban, már egész közel van, csak pár méterre lehet, megismerem a futása ritmusát, azt, ahogy a levegőt veszi, Anya az, tudom, képzelem csak, de akkor is hallom, hogy ott jön mögöttem, pont úgy, mint amikor futni tanított, mindig előreengedett, aztán utánam jött, kiáltotta, hogy fussak-fussak, mert mindjárt utolér, mindjárt utolér és elhagy, szedjem a lábam, gyorsan-gyorsan, amilyen gyorsan csak bírom, amikor mellém ért, mindig a hátamra tette a kezét, mindig azt mondta, futás-futás, te vagy a fogó, aztán elfutott mellettem, és akkor nekem kellett utolérni őt, tudom, hogy képzelem csak, most nem fog utolérni, azért is gyorsítok, olyan gyorsan futok, amilyen gyorsan csak tudok.
Hiába, már egészen mögöttem van, ilyenkor szokott rám kiáltani, gyerünk-gyerünk, mindjárt megvagy, most nem kiált, pedig már mellettem van, hallom, hogy ott fut mellettem, nem nézek oda, csak le, a cipőmre és az aszfaltra, gyorsabb mint én, el fog hagyni, el fog futni mellettem, ott is van már, jaj Anya, ne hagyj el, ezt gondolom, de nem mondom ki, tudom, hogy már elment, de azt is tudom, hogy itt van mellettem, itt fut mellettem, éppen csak nem nézhetek rá, nem nézhetek rá, mert akkor eltűnik, elhagy örökre, elfordítom a fejem a másik irányba, de akkor is hallom, ott fut mellettem. Látni akarom, még egyszer utoljára, akkor is, ha soha többet nem láthatom, odanézek, ott van, nem, nem Anya az, valami más, egy sötét árnyék, rá akarok kiáltani, hogy menjen innen, akkor látom, hogy Nagymama az, ő fut ott mellettem, lobogó fekete kabátban, rám néz, lihegve rám kiált, azt kiáltja, elég volt a hisztiből, nem megmondta, hogy ne higgyem el, amit az iskolában hallok? Most pedig szépen hazamegyünk. Közben felém nyúl, a hátamra csap, azt mondja, én vagyok a fogó, aztán már ott is van előttem, a kabátja szárnyai feketén csapkodnak mögötte, mintha nem is érné a földet a lába, mintha az aszfalt fölött suhanna, már a saroknál van, már el is tűnt az utca végén. Futok a nyomában, érzem, hogy fent a két lapockám között viszket a bőröm, ahol rám csapott.
Futok, visz a lábam, azt érzem, hogy ha akarnék, se tudnék megállni, arra futok, amerre Nagymama ment, ott van előttem a nyom, láthatatlan fekete ösvény, nem térhetek le róla.
Nagymama háza előtt állok meg, a fekete kapu nyitva. Bemegyek, becsukom magam mögött, alig kapok levegőt, mindenem fáj.
Amikor bemegyek a konyhába, Nagymama már ott van. A kabátja sincs már rajta, épp az asztalra teszi a gyúródeszkát, ahogy meglát, rám mosolyog.
A hajam kibomlott, lihegek és izzadok, az oldalam szúr. Nagymama a kredenchez megy, kinyitja, kivesz egy barna takarót, azt mondja, teveszőr, ez a legmelegebb takaró a házban. Odalép mellém, a hátamra teríti, azt mondja, ezen szokott vasalni, mind benne van az a sok meleg, amit a vasaló ötven év alatt beletett, ha jól beleburkolózok, akkor nemcsak hogy megúszhatom a tüdőgyulladást, de beteg se leszek. Nem is érti, mit képzelek, hogy kabát nélkül nekiszaladok a világnak, ennél igazán több eszem lehetne, legyint, azt mondja, anyám is pont ilyen volt.
A pokróc meleg és puha, körém tekeredik, úgy érzem, árad belőle a forróság, ettől egyszerre vacogni kezdek, a fogaim úgy kocognak, hogy egyáltalán meg se tudok szólalni, a takaró szélét is alig tudom megfogni, hogy jobban összehúzzam magamon. Nagymama széket tesz a hátam mögé, azt mondja, üljek le. Mindjárt jobb lesz, mindjárt elmúlik a remegés.
Dragomán György írói oldala: https://www.facebook.com/dragomangy