Mondasz valami vicceset,
hogy könnyebben induljon az altatás,
mert már megint azt a szomorú dalt dünnyögi,
amit Anyától tanult,
a fényes nap immár elnyugodott,
a föld színe sötétben maradott,
értékes szomorúság ez, amit elütsz,
nem egy esemény okozta ugyanis,
hanem valami mélyebb tapasztalat,
emiatt bűntudatot érzel,
félhomályban fekszetek egymás mellett,
csak az éjjeli lámpa ég,
fejből mondasz egy rövid mesét,
aztán végigveszitek, mi történt ma,
hajnalban hazahoztátok a kórházból,
aludt egy kiadósat Anya hasán,
reggel az óvodai homokozót felásva
eldugott kincseket keresett,
utána iskolába vitted, dugó volt,
rohanni kellett, hogy beérjetek,
tízkor a gimnázium lépcsőfordulójában
összejött az első barátnőjével,
aki húsz percre rá már dobta is,
sírva hívott fel a hírrel, elhoztad a suliból,
bánatotokban megittatok egy sört,
de tényleg csak egyet,
mert délben már diplomaosztó, utána családi ebéd,
hazafelé a buszon szemezni kezdett egy lánnyal,
hazakísérte, és egy kapualjban megkérte a kezét,
négykor esküvő, ötkor fájó derékkal,
de nevetve emelted magasba első unokádat,
hatkor kaptad a diagnózist a rendelőben,
hogy fél órád van hátra, fél hétkor téged temettek el,
hétkor Anyát, de mindkettőtöket csak játékból,
mert valahogy mégis sikerült vele maradnotok,
és ezt már a sírotok mellett állva érezte kicsit,
az idő előrehaladtával pedig egyre erősebben,
ezért amikor este kilenc körül elesett,
a combnyaktörés fájdalmában is tudta,
hogy vele vagytok, és megnyugodott,
most fél tíz van, aludni kéne lassan,
a feje alá teszed a tenyered, ahogy szoktad,
felsorolod, ki alszik már, a gyerekei, az unokái,
az autója, a lakása és benne minden tárgy,
még a féltett nejlonszatyrai is zizegve szuszognak a fiókban,
aztán elkezded a jól bevált szövegedet,
hallod, ahogy Apa suttog,
ahogy az óra kattog,
fejedben még cikáznak a nap eseményei,
de már egyre lassabban,
nehezebben,
homályosabban,
érzed, ahogy elnehezülnek a tagjaid,
lecsukódnak a szempilláid,
és szépen, lassan elnyom az álom,
egyre ritkábban vesz levegőt,
bejön egy nővér, megvizsgálja a pulzusát,
aztán orvosért rohan,
egy ideig még nézed,
ahogy szép lassan elernyednek az arcizmai,
aztán lábujjhegyen kilopakodsz,
rád eddig volt szükség,
a többi már menni fog nélküled.
Véssey Miklós írói oldala: https://www.facebook.com/vesseymiklos