Tűri magán kiterítve
a lélek hordák vonulását.
Tagjait kicsavarták.
Jelt adni se tud.
Issza, mint tehetetlen föld
az esőt s mérget az esőben.
Fosztogatóit elviseli. Ömlik
rá titkos zubogók szennye.
Vergődése vájja a sírját.
Így süpped lassan alá
mint lápba a test: el-
szabadult a sötét halleluja.
Egyszer majd megrázza magát.
Az álomkórból fejét fölüti.
Zúg, mint az erdő, mikor
az ossziáni szél belekap.
Ének lesz az vagy riadó?
Kiáltás, torkaszakadtából
vagy himnusz?
Villámló függőlegesbe áll
s ő maga lesz oldó
angyala gúzsainak.
Szabadságát kórusimának
mondja. S jön föl benne az
illatozó tejköd, a szellem.
Forrás: Víz Judit (Vasadi Péter lánya, hagyatékának gondozója.)
https://www.facebook.com/judit.viz