A „Nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja” kapcsán létrejött rendezvénysorozat újabb állomásához érkezett a Soroptimist International Budapest Corvinus Club, illetve M. Danyi Zsuzsanna szervezésében. 2023. november 24-én összművészeti estet rendeztek a Bordó krizantém finisszázsára – ezúttal „Saját válladra” volt a cím.
A Hegyvidéki Kulturális Szalon adott helyet a rendezvénynek, ahol, Kiss Andrea fotóművész kiállítását tekinthették meg az érdeklődők.
Lackfi János és írói közössége, Ijjas Tamás, Posta Marianna, Hajnal Éva, a Litera-Túra Művészeti Magazin és Folyóirat főszerkesztője, Lőrincz Judit operaénekes, és Nagy Katalin Matild grafikusművész voltak még az esemény támogatói.
A felolvasott művek, a „Saját válladra” irodalmi kötetbe kerültek. Ezeket az írásokat jeleníti meg folyóiratunk, az öt oldal mindegyikén egy-egy blokk olvasható.
Pudics Zsuzsanna: Erőn felül
Megbocsátom magamnak, hogy hagytam.
Megbocsátom magamnak, hogy hittem.
Megbocsátom magamnak, hogy reméltem
nap nap után, hogy majd más lesz,
ha én jobban csinálom, akkor majd
megváltozik
minden.
Megbocsátom magamnak a szitokszavakat,
a kék foltokat.
Megbocsátom magamnak az eltékozolt napokat,
hónapokat.
Megbocsátom magamnak, hogy szégyelltem.
Megbocsátom magamnak, hogy hazudtam
mások előtt védtem
az utolsó erőmig.
Megbocsátom magamnak, hogy tűrtem, hiszen
anyám is,
nagyanyám is
ezt tette.
Megbocsátom magamnak, hogy sokáig,
nagyon sokáig azt hittem, az én hibám, hiszen
apám is,
nagyapám is
azt mondta.
Megbocsátom magamnak a könnycseppeket, a kiáltásokat,
az elengedett vágyakat.
A magam előtt is észrevétlen megbúvó igényeimet.
Megbocsátom magamnak, az el nem fogadott segítséget.
Megbocsátom magamnak, a százszor elengedett lehetőséget.
Megbocsátom magamnak a gondolatokat, hogy véget vetek
ennek az egésznek.
Megbocsátom magamnak, hogy akkor nem voltam többre képes.
Megbocsátom magamnak, hogy nekem volt bűntudatom.
Megbocsátom magamnak, hogy nem becsültem magam.
Megbocsátom magamnak, az ezerszer visszatekert pillanatokat.
Megbocsátom magamnak, hogy még nem tudom, hogyan is kell élvezni az életet.
Megbocsátom magamnak, hogy még tanulom, hogyan lehetek önmagam az első helyen,
Azon a helyen,
ahol megtalálom újra az erőmet,
megbújva kék virágok mezejében.
Palásthy Luca: Túlélted
A nap keresztül szűrődött a redőny lamellái között, és csíkokat festett a szoba falára. Csend volt. Tudta, hogy már elmúlt kilenc óra, és mégsem veszekedett emiatt vele senki. Már nem. Magára vette köpenyét, kiment a fürdőszobába. Hosszú haját módszeresen fésülni kezdte. Alig volt nyoma a kitépett tincseknek. Belépett a zuhany alá. Hosszan folyatta magára a forró vizet. Hagyta, hogy a szorongató emlékek, a zúzódások fájdalmának nyomai ma is mosódjanak róla. Hirtelen elmosolyodott. Most már nem a szégyent mosta magáról, amit évek alatt tápláltak belé a mérgező szavak. A tükörbe nézett. Már nem kell a korrektor és az alapozó. Saját arcát vizsgálva eltűnődött. Már nem az az ijedt kismadár, akivé ő tette. Megtalálta önmagát, kezdte ismét elhinni, hogy ő egy erős nő.
Majdnem bedőlt neki, amikor megpróbálta visszahódítani. Virágot hozott és a csillagokat is leígérte, de már nem tudott hinni neki. Maradt pár barátja, aki nem engedte visszacsúszni, bár ő tett róla, hogy mindenkitől elszakítsa.
Eszébe jutott az az este, amikor eljött tőle. Csak a legfontosabbakat hozta magával. Tudta, hogy ez az egy lehetősége maradt lépni. Még most is beleborzongott attól, mennyire rettegett, hogy aznap előbb fog hazaérni. A telefonját az első kukába dobta, gyorsan bekapcsolta az újonnan vásárolt készülékét és meg sem állt a barátnőjéig.
Most, a saját otthonában állt, folttalan önmagát szemlélve. Alig észrevehetően bólintott egyet tükörképének és annyit suttogott neki: túlélted.
Kemenczky-Mayer Amanda: A liliom kelyhe
Belehajolok a liliom fehér kelyhébe, az arcom eltűnik a szirmok alatt. Érzem ahogy hozzáér a kezed a kezemhez, mint amikor együtt emeltük be a virághagymákat a közös földünkbe. Már nem vagy itt. Mikor kapott léket a léghajónk és tűntünk el a lepedő fehér vászna alatt? Lehunyom a szemem és beleszippantok a virág szívébe. Semmit sem érzek, pedig emlékszem a föld szagára, dohos, édeskés és otthonígéretű.
Ahogy a hajamhoz értél, elpattantak a gyökerek bennem. Apró és szükséges fájdalom, suttogtad, másképp nem szállhatsz velem, a tartóköteleknek mind el kell szakadniuk. Az ujjaid nyomán maradt bódító virágillatot felszippantottam a hajszálaimon át és azok buján hajladoztak ujjaid alatt, mint ezernyi megbűvölt kígyó.
És a kezed egyre csak mozgott, mint egy varázslóé, áttetszővé simogatta a hajam. Emelkedni csak úgy lehet, ha megválsz a homokzsákjaidtól, dongtad. Liliomfehérré vált a vérem és a testem áttetszővé tágult az érintésed alatt. Azt hittem, vagyok valaki, de ahogy rám néztél, a szemedben megláttam, ki lehetnék. Ki lehetnék melletted.
Aztán forrongó katlanná lett minden. Ez csak a tűz heve, a léghajózáshoz elengedhetetlen, paskoltad meg a tarkóm. Kicsit erősebben, mert az a tincs kellett a tűzre, mint a rőzse. Mégsem tudtam elég magasra szállni. Kíméletlenül bontogatni kezdtél, mint egy mohó gyerek a virághagymát. Rétegről rétegre tépted le rólam önmagam és én pőrén emelkedtem az ezeregyéj csillagködébe.
Belehajolok a liliom fehér kelyhébe, az arcom eltűnik a szirmok alatt. A néma űr átszaggatta a hegeket és most a léghajó egyre zuhan, világokon át. A virág végre kieresztheti az illatát. Lobog a hajam, lobognak a hegek és az egyiken át egy hajszálnyi gyököcske lassan utat tör magának a föld felé.
Abrudan Katalin: Elcsépelt igazságok?
Papírfecnikre kezdtem írni, amiket mondtál nekem az évek során.
Biztos, hogy ezt a fürdőruhát akarod megvenni a nyaralásra?
Leírtam, összegyűrtem, kidobtam.
Tudom, hogy nehéz neked ellátni a munkádat is meg a háztartást is. Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha felmondanál? Én ebben maximálisan támogatlak. Hiszen csak segíteni szeretnék. Leírtam, összegyűrtem, kidobtam.
Ne aggódj, drágám, majd én segítek, hogy ne egyél túl sokat. Intézem a bevásárlást is. Csupa egészséges dolgot veszek. Tudom, hogy neked ez úgysem menne.
Leírtam, összegyűrtem, kidobtam.
Már megint a barátnőiddel kávézol? Két hete is találkoztatok. Arra nem gondolsz, nekem milyen érzés, hogy fontosabbak neked, mint én?
Leírtam, összegyűrtem, kidobtam.
Micsoda? Amatőr színjátszó körbe akarsz járni? Te? Miért nem mindjárt légtorna tanfolyamra? Mikor néztél te utoljára tükörbe?
Leírtam, összegyűrtem, kidobtam.
Tudom, hogy a születésnapomra ki akartál tenni magadért, de a brokkoli krémlevesed olyan volt, mint a takony, a spenótos lazacban spenót volt, pedig… Mindegy. Kidobtuk, túl vagyunk rajta.
Leírtam, összegyűrtem, kidobtam.
Komolyan ezt akarod felvenni a céges bulira? Ebben akkora hasad van, mint egy disznónak!
Emlékszel, a múltkor már a kezedből vettem ki a csokoládét, úgy dobtam ki a kukába. Mert nekem te fontosabb vagy, mint te magadnak.
Leírtam, összegyűrtem, kidobtam.
Mit bőgsz már megint? Még mindig nem emésztetted meg, hogy nem lehet gyerekünk? Ne búsulj, szívem! Úgysem tudtad volna ellátni rendesen a babát. Te is tudod, milyen pocsékul bánsz az idővel. Nincs is valami jó anyai ösztönöd.
Leírtam, összegyűrtem, kidobtam.
Tele lett a kosár.
Leírtam és kidobtam. Őt.
Kisimultam.
Gáspár-Szabó Dóra: Nefelejcs
A nagymama kertjében, hátul a gyümölcsfák mögött, a kerítés tövében van egy hely, ahol a nefelejcsek vannak. Gyakran bújok ide, mert ilyenkor, senki nem tudja, hol vagyok. Se a mama, se a papa, senki, talán még az Isten sem. Pedig ő mindent tud. Kilépek a világból, mintha soha nem is lettem volna itt. Ülök a virágok mellett a fűben és szedegetem az apró kék virágokat. A mama mondta, hogy nefelejcsnek hívják. Olyan pici, és jelentéktelen, de mégsem tudom már soha elfelejteni. Egyenként a tenyeremre rakosgatom a virágokat és mindegyikhez mondok valamit, amit soha nem akarok elfelejteni, pont úgy mint, amikor szeret-nemszeretet játszottunk a margaréta szirmaival. Leszakítom az első virágot és arra gondolok, hogy a kertben minden évben a meggyfa tövében nyílik az első hóvirág, és amikor kibújik, már tudom, hogy közeleg a tavasz; hogy milyen érzés, amikor egy kiscica az érdes nyelvével a kezemet nyalogatja; hogy milyen a frissen főzött birsalmasajt illata; hogy ha a körmömmel egy keresztet nyomok a szúnyogcsípésbe, akkor nem fog gyötörni a viszketés; hogy milyen, amikor az őszi nap átsüt a smaragdzöld szőlőlevélen; hogy, ha félek, énekelni kell; hogy mindig szeressem magamat, mint felebarátomat… Gyűlnek az apró kék virágok a tenyeremben, és én csak mormolom tovább azokat a dolgokat, amiket soha nem lenne szabad elfelejtenem. Az utolsó virágnál arra gondolok, hogy bár időnként kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, az Isten már soha nem tud elfelejteni engem.
Fehér Kinga: Ma sziget
Ma sziget vagyok. Bárki szigete.
Megvetnek. Világ alszik bennem.
Ágy vagyok. Meddő föld anyaga.
Meddő anyák föld virága.
Szigetem friss élet. Magja kék.
Kiwihúsból kivájt zátony és annak közepe.
Körülöttem viharvíz és álló hullámok sora.
Ma virág vagyok. Ablak-üveg-virág.
Illattalan. Sziromtalan.
Porból sarjadt, múlásból keletkezett.
Ujjak rajzoltak a porba. Az ő ujjai.
Ahol érint, ott tisztává válik a kép.
Erre csak ő képes.
Ma ablakkeret vagyok. Átnéznek rajtam, kitárnak.
A nézés vagy a látás a fontos,
Még nem tudom.
Ma lakatlan házikó vagyok egy szigeten,
ablakára az Isten ujja rajzolt virágot.
Erre csak ő képes.
Az ablakkeret laza, de zárható. Lakóra vágyom,
itt a saját semmi közepén.
Belém költözött.
Erre csak ő képes.
Ma hajó vagyok.
Lesz tengerem. Lesz jó szél.
Erre csak ő képes.
Ő teremti meg. Engem is megteremt.
És ebben a hajózásban újjászületek.