A külvilágra téli köd ereszkedik, a lélekre várakozás. Jön az Úr. Mindenütt köd van, mindenünnen érkezhet. Egyszerre közelít mindenfelől, mint egy kozmikus monszun, s a misztérium ködébe burkolózva hozza a Lélek esőjét. Egyszerre jön és minden egyes emberhez. Nem biztos, hogy harang jelzi. Nem biztos, hogy a karácsony ünnepi külsőségei. Lehet, hogy a szokásosnál is csüggesztőbb egyedüllétben, lehet hogy ólmos fáradtságunkban jön, lehet, hogy a hazugságainktól elémelyítő undor jelzi. Nem biztos, hogy az Úr a várt – sőt, az elvárt – úton érkezik. Lehet, hogy éppen a lélek hasadékán világít be egyetlen gyertyalángként, s lehet, hogy teljes karácsonyi pompában lép a várakozó elé. Akárhogyan is jön, a vágyakozó szívének kellős közepe felé igyekszik, vagy megáll előtte a hideg ködben.
Nem azért jön az Úr, mert vásárolni és ajándékozni akarunk, s mert decemberben el kell adni a fenyőfákat. Azért kell jönnie, mert az élet értelmének keresése közben mindig újra rábukkanunk a szeretet nélküli élet értelmetlenségére, s a Szeretet az Úr. Akkor nem fog jönni, ha megunjuk keresni az élet értelmét. Hogy adventkor átéljük „lopakodó” közelítését, azt mutatja, élünk és azt akarjuk, éljen a világ is.
Közelít az Úr, tehát várat bennünket. Jön, de még nincs itt. Még nem örvendezünk, csak epekedünk, mint a „halmok”, amelyek megszülik őt. A hangunkat próbálgatjuk, még nem énekelünk. Tapogat bennünk, a belső ködben az angyalkéz, hogy föllazítsa a bűnök kátrányát az úton, melyet egyengetnünk kell. De majd szempillantás alatt járható lesz az út, ha jön és készület közben talál bennünket. Sem megszolgálni, sem megérdemelni nem tudjuk, hogy itt lesz. Azért jön, mert nem lehet Őt visszatartani. De a megérkezte fölötti örömünket a szerelmes vágyakozás lobbantja magasra.
*
Hiába keresné tekintetünk a sötét, téli égen a betlehemi csillagot, nem találná. Amióta a háromkirályok látták, eltűnt. Az a csillag az ember szívében van, és most maga a szent karácsony emelkedik a szemhatárra, akár a hajnal. Beborítja a földet fényével. Túlnő az ember meghasonlásán, túl a vérfürdőn, a nemzetközi élet neuralgikus pontjain, túl az őrületen, az izgágaságon, a helyi háborúkon, szorongáson, reményen.
A karácsony átmelegít, mint a tűz. Azért ég, hogy emlékezzünk a megszabadító szeretetre, amit egy ember hirdetett, ki Istennek mondta magát. Az ő nevében szeressük azt, aki közel van hozzánk, s azt is, aki távol van. Aki él, s aki már meghalt. Mondjuk ki a megbocsátás szavait, s értsük meg, ezektől a szavaktól a lélek halált okozó sebei gyógyulhatnak be. Ajándékozzuk meg egymást, de ne feledjük, hogy a legszebb ajándék is csak gyatrán képviseli az ember szívét, melynek legnagyobb tulajdonsága az, hogy hasonlít Istenre. Énekeljünk és vigadjunk, mert a halállal szemközt hiábavalónak látszó élet karácsonykor értelmet kapott. És örömünk tetőpontján némuljunk el egy időre, mert vannak milliószám, akik szegények és elnyomottak, betegek, haláltusát vívnak, üldözést szenvednek, kín és aggodalom gyötri őket. De örömünket – amely az ő örömük is – semmi sem fojthatja el, mert annak örülünk, ami nem egyeseké, hanem a Mindenségé: Betlehemben a kozmosz sötétsége hasadt föl.
Az angyali üdvözlet mintha nem is ránk tartoznék. Különös, lilás, szitáló fénye van, s ez a fény elfödi a titkot. A titok Istené és a Szűzé. De miattunk ereszkedett a földre, a mi üdvösségünket rejtve magában. Tudomást szereztünk róla, sőt, a legcsodálatosabb imádságaink egyike lett e jelenetből, mégis, imádkozva is lefátyolozott maradt.
Ami igazán ránk tartozik, az a jászol. Eléje vonul az emberiség népestől, tömegestől, királytól pásztorig, s viszi magával egész világát. Az aranyban a föld kincseit, a tömjénben minden áhítatát, a mirhában teljes szellemét. És ha a barlangban csak ökörről, s szamárról tudunk is – és úgy, hogy valószínűleg „Izajás próféta könyvéből kerültek a betlehemi jelenetbe” (Jelenits I.) –, orrukkal az egész állatvilág szimatol a teremtett lét ígérete felé. Az állatok, meg a kinyújtózó növények a tudatlanok önfeledt örömét érzik.
Az ember tudatos örömre való, boldogságra. De esendő lévén képtelen erre a boldogságra. Igazában nem Betlehemen, hanem Betlehem óta vonul a földkerekségen szétszórt betlehemeihez, hol elvékonyodó sorban, hol hatalmas sokaságban, hol meg egyenként. De azóta szakadatlanul. Így élte át Betlehem is azt a misztériumot, amit Jézus Krisztus, aki miután meghalt, halkan, de robbanásszerűen kelt életre a kifogyhatatlan Eukarisztiában. Betlehem barlangja is kihűlt, katedrálist emeltek föléje. Az a remegő várakozás, mely megelőzte a Gyermek születését, átköltözött az emberi szívekbe. Ott, bennük sötétedik a betlehemi éj ege, ott kel föl az ünnep csillaga, ott születik meg, a szeretet jászolában az ember szabadsága.
Az ember karácsonyi öröme azonban Betlehem óta megváltozott, helyreállított öröm lett. Az állatok s növények öröménél mélyebb, mert tragikusabb öröm; beárnyékolta, könyörtelenül beárnyékolta a bűn. Az ember a kisdeden megérezte az isteni személyt, de a növekvő keresztre Feszítettet is. Bölcsője mögött ott látta a keresztet, készen, összeütve, a sarokba támasztva. Hallja, hogy a kicsi mellkasban ugyanaz a szív dobog, amely majd kifulladva, kivérezve megáll. A Gyermek születését öröm kíséri, de a háttérben, titkos hatalmak kezében már a halál terve szövődik. Az idő összetöri az ember reményét, beföldeli a barlangot, kiutasítja Lakóját a relatív világba, és a kiszámíthatatlan események zúzdájába löki, hogy elnyelje őt is, mint bárki mást.
Mégis, ez csak a látszat, s a pásztorok – a kicsinyek – bizonyossága – mely hallgatag, s csodát érlelő – a valóság. Mert ha a születésben már föl is üti fejét a halál, a kisgyermekből lett Megváltó Krisztus megszületik másodszor is, és véglegesen a halálban: föltámad. Először a föld adott neki barlangot, hogy megszülessék, most tulajdon Teste a barlang, melyben maga az Élet ragyog föl, s örökre. Ez az Élet pedig magával ragad minket.
Az a csecsemő tette ezt, aki a betlehemi jászolban feküdt. Ez a karácsony lélegzetelállító öröme.
©Kiefer Béla fotográfiája