– Hagyma, csípős? – kérdezi a török a nagy kése mögül.
A lány nem felel. Engem néz.
– Neked jó? – mutatok a büfé ablakára.
Fejét a két válla közé süllyeszti, elmosolyodik.
– Igen. Nekem most nagyon jó.
– Menjen bele minden – biccentek oda a turbánosnak, aki azonnal munkához lát. – A másik is ugyanilyen legyen, és lesz két kóla.
Összeakad a tekintetem a padon ülő hajléktalannal.
– Éhes? – kérdezem tőle. – Veszek egyet magának is, ha kér. Ma a vendégem.
– Nem kérek, köszönöm – feleli az öreg, majd nagyot kortyol a palackjából.
A lány hozzám bújik. Magam sem értem, miért, de nem érzem tolakodónak. Nagyon szép, de a zöld hálóingje ezzel a fehér papuccsal borzalmas kombináció, ráadásul nem túl okos választás így sétálgatni a fagyos körúton, december hatodika estéjén.
A járókelők megbámulnak minket, összesúgnak. A hajléktalan öreg is minket néz, de ő nem ítélkezik. Egy részeg férfi, amint elhalad mellettünk, a vállamba bök és hangosan felnevet. A lány meg sem hallja, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem hallaná. Próbálom utánozni a nyugalmát. Rám mosolyog, de a szemében szomorúságot látok. Homlokon csókolom. Finom a haja. Emlékeztet valamire. Egy olcsófajta sampon vagy szappan illata. Biztos vagyok benne, hogy éreztem már valahol.
Összefonódva várunk. Furcsa helyzet. Tíz perce még úgy volt, hogy egyedül ünneplem a harmincadikat. Kólával meg csípős gírosszal. Ez egyfajta hagyomány nálam. Ötödik éve már, hogy így teszek a születésnapom estéjén. Kólát iszom, gíroszt eszem és egy hatalmasat sétálok az éjszakában. Nincs tervezett útirány, nincs szabály. Kivéve a két hidat. Azokon át kell mennem.
Reszket. Nem csodálom ebben a hidegben. Semmit nem tudok róla, de ölelem, hogy ne fázzon. Csak úgy idesétált hozzám, megkérdezte, meghívom-e valamire. Én mondtam neki, hogy az év bármely más napján is szívesen meghívnám, de ma kifejezetten örömömre szolgál. Így ismerkedtünk meg három és fél perccel ezelőtt.
– Kettő gírosz, hagyma, csípős – kiált bele a török az éjszakába.
A lány nem ereszt. Magához húz szorosan.
– Azt hiszem, ez a miénk lesz – súgom a fülébe. – Talán most elengedhetnél egy pillanatra, amíg…
– Nekem most mennem kell.
Kibújik a kabátom alól, megsimogatja az arcom és hátrálni kezd.
– Biztos vagy benne? – kérdezem marasztalón. – Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk együtt. Valójában csak egy bolyongásról lenne szó. Annyi az egyetlen szabály, hogy két hídon át kell menni közben. A Láncon és a Szabadságon.
Visszalép hozzám, megfogja a kezem.
– Lánc – súgja halkan – és szabadság. Érdekes párosítás.
Elengedi a kezem.
– Tudod, nem vagyok babonás meg semmi ilyesmi –magyarázkodom. – Nagy gondolkodónak sem mondanám magam. Ez csak úgy eszembe jutott az első sétám alkalmával. Azóta így csinálom. Velem tarthatnál. Tudom, nem a legizgalmasabb program, de…
– Nagyon is lenne hozzá kedvem – mosolyodik el. – Nem is hinnéd, mennyire, de nem tehetem. Vissza kell mennem a kórházba.
– Ott dolgozol? Szóval, ezért a köpeny. Megértelek. Nyilván sok a dolgod.
– A legfontosabbat már elvégeztem – mondja –, de mégsem maradhatok.
– Annyira sajnálom – dadogom halkan.
– Van itt még valami.
– Mi az? – kérdezem.
– Hordhatnál sálat! Nagyon lengén vagy – mutat a kabátomra, kacsint egyet, majd elindul.
– Te beszélsz? – kiáltok utána.
Nem fordul vissza, csak integet. Nézem, ahogy távolodik, majd befordul a sarkon. A hó szállingózni kezd. Az egyik gíroszt leteszem a padra. Jó étvágyat kívánok az öregnek, és megkezdem a szokásos, céltalan sétámat.
A nő a műtő sarkából figyel. Először megcsodálja a kézről-kézre járó babát, majd vet egy pillantást a zöld hálóingben fekvő, élettelen testre. Minden csupa vér, az orvosok kapkodnak, a gyerek sír. Csak ő nem mozdul. A nővér a Miklós nevet adja a babának, ráírja a pici szalagra a december hatodika mellé.
– Szóval, ez történik ilyenkor? – kérdezi a nő.
– Igen.
– Ki hibázott? Az orvos?
– Ha azt mondom neked, hogy már a nagyszüleid nagyszüleinek a nagyszülei is a génjeikben hordozták azt, ami miatt te most belehaltál a szülésbe, akkor is keresni fogod a felelősöket?
– Nem hibáztatok senkit, csak tudni szeretném, mi történik.
– Hamarosan mindent meg fogsz érteni.
– Most elmegyünk innen?
– El.
– Lehet egy utolsó kérésem, mielőtt…
– Mielőtt?
– Mielőtt… Mit tudom én. Honnan tudnám? Még sosem haltam meg.
– Mi lenne a kérés?
– Látni szeretném őt. Harmincévesen.
– Nem tartom szerencsésnek az ilyesfajta találkozásokat.
– Én meg tojok arra, hogy te mit gondolsz az ilyesfajta találkozásokról.
– Megértem az indulatodat, de fontos lenne, hogy te is megértsd, hogy ha mindenki találkozni akarna azzal, akit…
– Engem nem érdekelnek a többiek. Csak ez a gyerek számít most, semmi és senki más. Az anyja vagyok. Azt mondod, nincs jogom látni őt?
– Ezt nem mondtam.
– Akkor engedd meg, hogy találkozzam vele! Csak egy pillanatot kérek.
– Rendben. Menj és nézd meg őt!
– Beszélhetek majd hozzá? Megérinthetem?
– Igen. A török büfénél keresd, de ott már úgy is tudni fogod.
– Ebben én is biztos vagyok.
– Öt perc. Nem több. Aztán visszajössz, és indulunk.
©Kiefer Béla fotográfiája