Akkor jártál először nálunk, falun,
az volt az első alkalom, hogy
elvittelek a szüleimhez vidékre.
Kocsival hajtottunk végig a sáros,
szűk kis utcán, ami anyám házához
vezetett, és ott döcögött előttünk
egy ócska szekér,
egy aszott, fehér ló volt bekötve elé.
Ezt persze mi még akkor nem láttuk,
mármint,
hogy sovány és fáradt és szomorú.
Jaj, de jó, sikoltottál fel mellettem,
egy lovasszekér.
Mikor melléjük értünk, láttad, hogy
ez nem olyan, mint amire számítottál.
A bakon egy kalapos, szúrós szemű
vénember ült.
Köpött és nagyokat kiáltott a rémült,
vézna állatra.
Mikor észrevettem, hogy ez mégsem
olyan idilli jelenet,
próbáltam elterelni a figyelmedet,
de te csak bámultad az ocsmány öreget.
A ló az autónktól megzavarodott,
oldalra húzta a nyikorgós szekeret,
ekkor a kalapos bottal megütötte, és
én kétszer is elmondtam gyorsan
a nevedet, hogy rám figyelj inkább,
és ne nézd azokat a szomorú szemeket.
De te, mint akit megbabonáztak,
bámultad őket, és miután elhagytuk a
lomha szekeret, még akkor is hátranéztél,
s az ablaküvegen át láttad, hogy az öreg
csak üti, üti a lovat, s közben fenyeget.
Aznap este, mikor már túl voltunk a
családi vacsorán, és ketten ültünk a
fodros ég alatt, azt mondtad, te is
úgy érzed magad, mármint,
mint a ló, szomorú vagy és fáradt,
és nem látod, hogy ez hova vezet,
azaz, hogy mi ketten –
és én az anyám házába többé nem is vittelek.
©Mánfai Gyuri fotóművész alkotása