Hogyan kerül a tájképbe a meztelen nő? Ez a kérdés Szinyei Merse Pál: Pacsirta című 1882-ben készült festménye kapcsán merült fel a korabeli pesti és bécsi kritikusok értetlenkedő cikkeiben. Pedig Szinyei természeti környezetbe illesztett aktja igen átgondolt alkotás.
A zöld fűben fekvő női alak egy pacsirtát néz a bárányfelhős kék égen. Valójában a Szinyei-képek természetes üdeségének, a festő minden hátsó gondolatot nélkülöző szókimondásának – értsd: művészi aktábrázolásának – iskolapéldája ez a kép. Csakhogy akkoriban, és talán ma is sok esetben, a közönség nem tudja helyi értékén kezelni a meztelenséget. Furcsa módon rögtön valamiféle különleges csemegét vagy éppen illetlenséget lát benne. Ez utóbbi jelenség oka azonban, szinte kortól függetlenül, a publikum túltengő vagy éppen elnyomott fantáziájára vezethető vissza. Az egyszerű ember ugyanis szeretne szamócát enni, de az már kevésbé érdekli, hogy ez a szamóca, amelyet olyannyira kíván, vajon szennyes helyről, vagy tiszta helyről származik-e. Egy jó festőművész azonban, mint Szinyei és még annyi sokan mások – hogy csak hármat mondjak ez utóbbi kortársai közül: Manet, Renoir és Degas – mindig a tiszta helyet, a tiszta forrást részesíti előnyben. Nemcsak azért mert “kényes” az ízlése, hanem azért is, mert tiszta a látása.
Megint más kérdés, hogy a mű milyen körülmények között születik. Szinyei aktképe például nem a szabadban rajzolt tanulmányok alapján készült, hanem egy bécsi műteremben, sajátos körülmények között. A Pacsirta aktjának modellje ugyanis rendszerint egy nagy asztalon lévő zöld matracon feküdt, miközben Szinyei lázasan dolgozott a figura túlságos közelségéből adódó nehézségeken, továbbá a kép kültéritől eltérő fényreflexein. Nem is beszélve arról, hogy az aktot körülvevő tájat – néhány jelentős részlettől eltekintve – többnyire emlékezetből festette. Ez persze semmit nem von le a kész műalkotás értékéből. Sőt!
*
A legtöbb ember úgy véli, nem elég tehetséges. Ennek az ellenkezője az igaz. Minden emberben számos tehetség és lehetőség lakozik. A világi elnyomás teszi “némává” őket. Ehhez jön még a mesterségesen gerjesztett bűntudat és az önutálat. Ilyen helyzetben különösen – de egyébként minden más helyzetben is – az önbecsülés és az önbizalom a kulcsa minden pozitív elmozdulásnak. Az igazság az, hogy amilyennek tartjuk magunkat, olyanná is válunk.
*
Gyógyító képek: arab kalligráfiák, zen-kertek, gótikus, szamárhátíves ablakok és kapuk, növényi és geometrikus mintázatok, fűbe ágyazott sziklák, régi, keleti teás kancsók és perzsa szőnyegek. Szeretem felidézni magamban ezeket a képeket. Olyanok nekem, mint meglátni valamit és első látásra beleszeretni. Úgy érzem, van bennük egyfajta kimondhatatlan, szó feletti üzenet. Sajátos nyugalom, vagy rendezettség, ami nem jöhet másból, csak egy örökre titok, arctalan forrásból. – Kapcsolódó bölcsesség: Nézd meg jól és menj tovább!
*
A várakozásról általában negatívan vélekednek az emberek, egy rohanó világban senki sem szeret várakozni. Az egész valahogy értelmetlen időfecsérlésnek tűnik. Valójában ez nem is várakozás, hanem folyamatos bosszankodás. Az igazi várakozás, mert ilyen is van, valami más. Ez utóbbi ugyanis egyfajta átváltozás. Saját magunk átváltozása valaki mássá. Nem egy “zökkenőmentes” folyamat, a végén ugyanis már nem ugyanazok vagyunk, mint az elején. Például a közönséges ember, anélkül, hogy akarná (hiszen az akarat eleve akadály a várakozásban!), így válhat – néhány óra, vagy néhány nap leforgása alatt – megbékélt lélekké.
*
A valóságos életről mindig az a benyomásunk, hogy szegényesebb és szürkébb, mint amit a regényekben és a többi fikciós műfajban olvashatunk, ez azonban csak látszatra van így. A helyzet inkább az, hogy a valóságos élet szavak által felfoghatatlan és ezért kimondhatatlan. “A Holdra mutató ujj nem a Hold.”
*
A hadísz (rögzített szájhagyomány) szerint Allahnak 99 neve van. Nekem a 28. Al-Basir („mindent látó”) tetszik a legjobban. Még egy fekete hangya sem képes arra, amely egy fekete kövön helyezkedik el, hogy elrejtőzzön a Mindenható tekintete elől.
*
Ma is látok azzal a szememmel, amellyel születésemkor láttam. Ez akkor lép működésbe, amikor a látás rutinjának nyoma sincs bennem. Ilyenkor az emberek mozgó árnyak csupán, s a tárgyak szétszóródva, ismeretlenül hevernek körülöttem. Elhagyom őket az űrben.
*
A legfontosabb dolgokban nem a hit számít, még csak a vallásos hit sem. Isten nem aszerint fog bennünket megítélni, hogy hinduk, keresztények, zsidók vagy muszlimok vagyunk-e. Egyedül az számít, hogy az életben őszinték, jószívűek és másokkal szemben toleránsak vagyunk-e.
*
A nagyerejű elképzelések jelentős – akár lehetetlennek tűnő változásokat is – eredményezhetnek. Erre utal Jézus prófétai kijelentése: “Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.” (Mt 17,20) E sajátos, szinte költői nyelven és hőfokon megfogalmazott állítás, amellett, hogy rendkívüli mozgósító erővel bír, egy valamit világosan és félreérthetetlenül megfogalmaz. Nevezetesen azt, hogy érdemes mindig – akár a legzordabbnak tűnő körülmények ellenére is – a legjobbra számítani. – Hogy miért? – Azért, mert míg a kettősségekben való gondolkodásmód eredményét tekintve neutrális – tehát a rossz és a jó történések eshetőségét magától egyenlő távolságra tartja –, addig az egység tudatában gyökerező hit (értsd: gondolkodásmód), mindig aktív és mágneses erővel bír. Más szavakkal egyfajta lelki gravitációról van itt szó, ami főként abban nyilvánul meg, hogy az ember képes magához vonzani azt, amit elképzel. S ehhez sokszor csak egyetlen lépésre van szüksége. S ez a lépés nem más, mint annak a tudata, hogy joga is van ehhez. Mindenféle álszerénység és félszegség nélkül joga van elvennie azt a jót – anélkül persze, hogy ezzel másokat sértene –, ami neki jár. Ebből adódóan, bármilyen furcsán hangozzék is, a hit nem csupán vallási fogalom, hanem sokkal inkább egyfajta belső tartás jele is.
*
A mély nyugalom túl van az önrendelkezésen. Az egyéniség túl van az egyéniségen.
*
A tűz és a víz, a fény és a sötétség, a test és a lélek, a hallgatás és a beszéd (az élő szó) látszólag megannyi különbözés és kettősség. Ám minden kettősség gyökerében mégis az Egy, osztatlan egész van. Ez részemről nem valamiféle álláspont, hanem sokkal inkább csak megérzés, ha tetszik, meglátás. Hiszen minden álláspont egymással szembenálló dualizmust feltételez. Az Egység érzete, az Egység megélése viszont már kétség kívül egy másfajta emberi viszonyulás a világhoz, mert nem áll szemben semmivel.