Pilinszky János: Így teltek napjaink
Országh Lilinek
1
Az ütközet hajnalban vette kezdetét. Fél ötkor a gyalogság támadott. A menetoszlop sebektől borítva sebeket követelt, amikor a természet váratlanul fölmutatta hattyúnyakát.
Nagyanyám a verandán teritett. Az ágyúk messziről, egy széles domb mögűl tüzeltek. A gyalogosok közt akadt néhány veterán. Bakkancsuk elnehezedett a sáros, nedves fűben. Családjuk egy másik földrész éjszakájában aludt még.
A közeli templomban misére harangoztak. Beléptünk a hűvös boltívek alá. A piritott kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen áhitatában.
Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta.
2
Éjszaka aztán tovább álmodtuk az ütközetet, és ez olyan volt, mint egy színpadi kép, amely azzal kezdődik, hogy végetér. A vendégek fölkelnek az asztaltól, a szoba kiürűl. Egy fiatal lány lesöpri a morzsát. Rendet rak. Sötét lesz.
Ettől kezdve minden támad és minden menekűl: a bevallhatatlan sorsok, a bevallhatatlan helyzetek, a bevallhatatlan állatfajták. És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra.
3
Egyszerre mégis csomagolni kezdtünk, de aztán éppúgy abba is hagytuk. A bőröndök, a félig megrakott ládák azóta is kint állnak a folyosón. Amikor a katonaság megérkezett, bele-beletúrt a sebtében összehányt ágyneműk, evőkészletek közé, de alig valamit emelt ki belőle. Később jött csak egy civilforma ember, senki se tudta róla, kicsoda, az vitte el az aranyrámás tükröt a szépszobából. Szótlanul vitte, szinte komoran. Meg is csodáltuk nyugalmát, s mi gyerekek utána is még sokáig lelkendezve beszéltünk arról, ahogyan az addig mozdulatlan tükörben megmozdult, szinte lépkedett a szoba, aztán a folyosó, a veranda, majd az udvar, és sokáig, nagyon sokáig a kert, a fák, s végül a nagykapu, egyszóval mindaz, ami idáig sose mozdulhatott el a helyéről.
4
Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült, részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánattá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után.
A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürűl. Sötét lesz. És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van a világot.
Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.
Meditáció
Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve? Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lombját-ágait?
Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál.
Övé lesz minden hatalom és dicsőség.
Bársonycsomó
Unokahúgom fölkiáltott az üvegajtóban, mielőtt golyó találta volna, s ez a kiáltás előre kioltotta a baleset zaját. A golyó úgy hatolt az üvegbe, mint egy szótlan penge, s az üveg is úgy repedt meg, mint egy hirtelenűl kihajtó faág.
Unokahúgom belehalt sebébe. De ez a tragédia egy sokkalta mélyebb nyomorúságot takart, amiről illetlen volna, és most már nem is kell, nem is érdemes beszélnem.
Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak. Ugyanakkor a szépség se válogatós. Mint már mondottam, az üvegajtó úgy repedt meg, ahogy föltárúl egy faág, s azóta unokahúgom semmivel se alávalóbb egy közönséges katonánál. Az a másik viszont, aki túlélte őt, aki nem állt ott mellette az üvegajtó mögött az adott pillanatban, az a szerencsétlen most tovább félhet a kárhozattól, és tovább vágyakozhat a kárhozat mindennél simább bársonya után.
Terek
A pokol térélmény. A mennyország is.
Kétféle tér. A mennyország szabad,
a másikra lefele látunk,
mint egy alagsori szobába,
föntről lefele látunk, mintha
egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele
egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)
alagsori szobának ajtaján át.
Ott az történik, ami épp nekem
kibírhatatlan. Talán nem egyéb,
kibontanak egy rongyosládát,
lemérik, hány kiló egy hattyú,
vagy ezerszeres ismétlésben
olyasmiről beszélnek azzal
az egyetlen lénnyel, kit szeretek,
miről se írni, se beszélni
nem lehet, nem szabad.
https://mek.oszk.hu/01000/01016/01016.htm
*
Pilinszky János: „Ország Lili festészete az emberi, nagyon is emberi reménykedést a maga legelhagyatottabb és legkonokabb szintjén kívánja tovább folytatni, megnevezhetetlen türelemmel, bármiféle egyéni választás nélkül, de annál nagyobb személyes kockázattal szállva alá a mozdíthatatlan közösbe.”
https://www.magyarkurir.hu/…/zsido-kereszteny-parbeszed…
Pilinszky János
Bevezető Ország Lili római kiállításához
…És amidőn Simone Weil visszautasította az Ószövetséget és ez a cselekedete megfordította a Megváltásra való hosszú Várakozást – mivel azt a magára az Istenre irányuló várakozássá változtatta – kétségtelenül új elképzelést alkotott mind a zsidó vallásos viselkedés mind a távlattalan remény számára. Várakozásának természete és reménységének előképe számunkra mindenestül kereszténynek látszik. A sötétségben sarkulnak ki a dolgok, az Utolsó Ítélet Rendje szerint, Ország Lili festészetében ugyanazon reménység nyilatkozik meg, ortodoxabb formában – kivezető út nélkül. Ez nem a szorosabban vett egyéni aspiráció – ellenkezőleg, mindenekelőtt közösségi: megindít bennünket – kevéssé világos lényege révén, mivel magára vállalja és folytatja a közösségi tapasztalatot, egy magasabbrendű választhatóságnak és a megváltás lehetetlenségének értelmében, és mindezt úgy cselekszi, hogy hűséges jelképeihez, és türelmes, mint a kövek. Olyan reménység ez, amely belátja a kétségbeesést, olyan jövő, amely a dolgok változtathatatlansága miatti jeremiádokkal várja a végső beteljesedést. Ugyan hol találhatunk ennél modern-ellenesebb emberi ambíciót? Avagy pedig – és talán pontosan ezért – óriási fontosságú lényeg keresi itt a maga megnyilvánulását: olyan kifejezésforma, amelyről úgy látszott, hogy már végképp felhagytak vele. Hasonlóan az elhagyott temetőhöz, amelyet már nem használnak sírkertnek. Ország Lili festészete folytatni kívánja az emberi reménységet – talán a legemberibbet – de a maga olyan annyira sivatagos és sajnos annyira szívós szintjén. A Művész megnevezhetetlen türelemmel dolgozik, anélkül, hogy lehetősége volna személyesen egy másik választásra, leszállva viszont így a legnagyobb személyes
kockázattal az elmozdíthatatlanul közösségibe. (1969)
Szörényi László fordítása
Vigilia, 1996/9., p 646.
https://vigilia.hu/pdfs/Vigilia_1996_09_facsimile.pdf#page=8
https://vigilia.hu/archivum/index.php?route=product/product&product_id=18598
Pilinszky János
Ország Lili búcsúztatója
Drága Lili, édes Barátom, ne haragudj, ha rögtönzött mondatokban búcsúztatlak. Az első, amit mint művészről mondani szeretnék, az képeid szakadatlan véglegessége volt. Először ezzel Baudelaire-nél találkoztam. Ma is titok, mitől volt minden sora oly végleges fülemnek, mint a koporsóra hulló rögöké. Azt hiszem azért, mert művész létére a nagy gondolkodók sorába tartozott, akik különben nem véletlenül voltak remekírók is: Platón, Pascal, Kierkegaard.
Minden nagy festő nagy gondolkodó is, csupán nem törekszik tézisekre és definíciókra. Valamit nagyon tud, nagyon megért és világosan ki is mond, anélkül hogy kimondaná. Bach és Dosztojevszkij egyebet se tesz. Azaz mégis: gondolatát mondatról mondatra aláveti az anyag ellenpróbájának, egy kézműves alázatával. Innét, hogy amikor a leganyagibb, voltaképpen a legszellemibb. Ebben a bachi értelemben voltál te is: gondolkodó és kézműves.
A másik, amiről beszélni szeretnék, a szépség radikális megértése és megközelítése volt. Sokszor idézem, mert nem ismerek nálánál pontosabbat. Simone Weil írta: „A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor – e választott kevesek – kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.” Te már ott állsz ebben a bizonyos rettenetes és egyedül érdemes útvesztő bejáratában, szelíden befele invitálva az arra jövőket.
És befejezésül még valamit. Hajlamosak vagyunk, óhatatlanul hajlamosak a kikerekítésre: életet és halált organikus egészként látni. De ez nincs így. Lánglelkű következetességed úgy ért véget, mint egy baleset. Téged elidegenedett sejtjeid temettek be, mint valamikor Mozartot a tömegsír homokja. Romba dőlt sejtjeid alatt bár úgy őriznénk meg téged is, mint a példátlan muzsikus emlékét a jeltelenség homokgödrében.
Drága Lili, tudtuk, hogy ki vagy, de talán nem eléggé. Mit számít? Ez a mi veszteségünk volt, és nem a tiéd.
Méltó hát, hogy vesztesek módjára búcsúzzunk tőled. Szeretetünk és megrendülésünk persze most mást jelent, mint jelentett volna életedben. Többet jelent. Így búcsúztatunk, így ölelünk át. Missziód valójában most kezdődik. Gabriel Marcel vigasztaló ítélete szerint: „Az élők elviselhetetlenek lennének halottak nélkül”.
Halálod – ha lehet – egy még nagyobb föladatot ró rád. Segíts élni bennünket, ha másként nem, kezed halálon túli, utánozhatatlanul, egyedül a holtaknak kijáró szelíd útmutatásával: hogy lépjünk be, és járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust, amit te megjártál, hogy egyszer mi is hasonlóak lehessünk tehozzád. Ámen.
(Vigilia, 1978. november)
https://konyvtar.dia.hu/…/pilinszky…/pilinszky00945.html
*
Ország Lili labirintusa (6’:31”)
Interjú Kolozsváry Mariann kurátorral
Közreműködik: Alföldi Róbert
Passuth Krisztina: Ország Lili és barátai
In: Múzeumcafé, 2017. szept. 6.
https://muzeumcafe.reblog.hu/orszag-lili-es-baratai
Tóth Judit Nikoletta: „Végigjárni a saját labirintusodat és megtalálni a titkot: önmagad”
http://artnews.hu/…/vegigjarni-sajat-labirintusodat-es…/
FOTÓ/KÉP
1. Pilinszky János (1921-1981)
Fotó: Petőfi Irodalmi Ügynökség
https://index.hu/…/pilinszky-janos-almai-ismeretlen…/
2. Ország Lili (1926 – 1978)
In: Rehó Viktória: Ország Lili művésznő élettörténete
https://karpataljalap.net/…/orszag-lili-muveszno…
3. Ország Lili (1926 – 1978): Önarckép (Kislány fal előtt) (1955 olaj, vászon 35 x 56 cm)
Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata, Vasilescu-gyűjtemény – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
http://artnews.hu/…/vegigjarni-sajat-labirintusodat-es…/
4. Ország Lili (1926 – 1978): Vörös város, (olaj, fa 60 x 50 cm)
Antal–Lusztig-gyűjtemény, Debrecen – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
http://artnews.hu/…/vegigjarni-sajat-labirintusodat-es…/
5. Ország Lili (1926 – 1978): Vonat előtt (Alagút), 1957 (papír, kollázs 14,5×22,5 cm)
Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
http://artnews.hu/…/vegigjarni-sajat-labirintusodat-es…/
6. Ország Lili (1926–1978): Labirintus. Ikarosz, 1974–1975 (olaj, farost 100 x 100 cm)
Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
http://artnews.hu/…/vegigjarni-sajat-labirintusodat-es…/
7. Ország Lili (1926–1978): Románkori Krisztus
https://szalon.arnolfini.hu/snk-orszag-lili-romankori…/
8. Ország Lili (1926–1978): Ima a halottakért, 1968.
https://szalon.arnolfini.hu/snk-orszag-lili-romankori…/
9. Ország Lili (1926–1978): A történelem lapjai, 1969
https://www.kieselbach.hu/alkotas/a-tortenelem-lapjai_248
10. Ország Lili: (1926-1978): Ikonosztáz 1978.
https://galeriasavaria.hu/…/ORSZAG-LILI-(1926-1978…/