Azt hallottam egyszer,
ha nemzettél gyermeket, ha építettél egy házat, és ha írtál egy könyvet, akkor emberként éltél és nyugodtan halhatsz meg. Nem tudom így van-e, de annyi átsüt a mondatból, és ma is érvényes, hogy nyomot kell hagyni a világon, s ennek a hagyatéknak előre vivőnek kell lennie. És ha még szorosabban veszem a mondat üzenetét, akkor annyi marad belőle, hogy valamit, ami nekünk, csak nekünk van rendelve, be kell tölteni, különben életünk hiábavaló, elfecsérelt torzó marad, s emlékünk elenyészik.
Mostanában ez gyakran eszembe jut.
Az ifjú…
…tele van tenni akarással, jön, megy, létrehoz dolgokat és meditál. Olykor ezt ő imának érzi, s lehet, hogy az is. Van, hogy csak belső feszültségeit kell levezetnie valamilyen spirituális csatornán. Ez olykor nem más: valamilyen keleti, harcművészeti ág gyakorlatainak következetes végig vitele. Máskor koncentráció és elmerülés a tudatban, majd alábukás a mélybe. Ilyenkor egy másik ember jön elő, ha ember ez igazán. Mert értelme az ugyan van, de szeretni nem tud. Erről a lényről nem tudja ki ő, de azért játszik vele, sőt: játszatja magát. Tapasztalatai gyülemlenek, olykor sikerei is. Sokszor öklendezi fel a mérgeket, amik aztán újból és újból megszaporodnak testében.
Alakváltásban és a megfelelő hangütés megtalálásában mindig is remek volt, sikeres. Energiáit mindig hihetetlen mértékben képes volt fókuszálni és aztán a megfelelő arc tükrében füröszteni. Számos barátja lett és áldozata is néhány. Azonban mindig mindenki elfelejti őt, egy idő után, a barátok azért, mert elvonul életükből, az áldozatai meg azért, hogy ne emlékezzenek szégyenükre: azt hitték szereti őket. Nem, nem szerette őket. Bár erről nem tehet.
Ő is a szörnyeteg martaléka, már ami maradt belőle. Gyermekkorát fedezékben élte, rejtekezve, testvérei és anyja, apja háborújában. Repeszek, törmelék és olykor találat. Légnyomás és a harc örökös zajában: ezért ma is siet mindig és hangosan beszél, így varázsolva magát a zaj fölé. Vagy olykor elhalkul egészen, mintha itt se lenne, de aztán hirtelen felbukkan a csendben összegyűlt energia: robban és helyesel, vagy tiltakozik, akár addig menően is, hogy eltagadja a nyilvánvalót…
Nem lehet haragudni rá: vékony és nagyra nőtt, amíg siklik, addig halad, azután kerül. Aki áll, mint szikla, pillanatra látja: egy mosoly talán. Aki égből hull alá, mint az eső, az ráesik, majd lepereg róla. Aki négy lábon áll, mint egy szarvas, az megbabonázva áll, s talán elugrik, ha magára ébred, s ha nem…, ki tudja?
Nem lehet haragudni rá, de nem lesz kíméletes, vele sem volt senki az. A szörnyeteg így éli túl az egyént, s lép át testből testbe, lélektől lélekig. Túlél.
Tudja-e az ifjú, hogy ő… csak… hordozó? S ha felébred, akkor mi lesz? Tesz ellene? Lesz ereje? Eszköze?
Van bennünk, emberekben…
…valami angyali. Bár dönteni az angyalok nem, csak az emberek tudnak. Hiszen szabadon dönteni Isten mellett, az itt a Földön még útjukat járók megsegítésére, az a szentség aktusa, akár mondhatom: angyali természetű, de csak és kizárólag a szabad akarat fundamentuma jelenti az értékét…: lehettünk volna rosszak is…, mint a Kígyó.
Az angyalok…
…feladata a Mindenható és az emberiség közötti közvetítés. A keresztény (valójában sokkal inkább zsidó) hagyomány szerint a kilenc angyali rend három hierarchiába sorolható. Az első hierarchia angyalai a Szeráfok, a Kerubok és a Trónusok, akik Istenhez a legközelebb állnak. A második hierarchiát az Uralmak, Erők és Hatalmasságok rendje alkotja. Ez a három rend közvetít az első és harmadik hierarchia között. A harmadik hierarchia rendjei a Fejedelemségek, az Arkangyalok és az Angyalok. Ők állnak legközelebb a földi halandókhoz, ők közvetítik az isteni utasításokat.
Megjelenésük lehet emberi, emberi alakot vehetnek föl, lehetnek egyedül, ketten, vagy hárman, vagy többen is. Ábrahámnak Isten három angyal képében jelent meg. A pásztoroknak egy jelent meg, az asszonyoknak, amikor megmosni mentek a Testet, akkor szintén egy, ez azonban fénylett. Az angyalok sokszor fénylenek, nem emberi testben jelennek meg, van, amikor kristályos, vagy fémes testben, vagy alaktalan fényáradatban, amibe bele se lehet tekinteni. A Jelenések könyve egy egészen különleges lényt ír le angyalként.
Tehát nem vagyunk angyalok, hanem emberek, mert Isten embernek teremtett bennünket, de az Egység irányába tett lépéseinket ez az angyali rész, emlék vezeti, amit védangyalnak is hívhatunk. Az angyal, bár mérhetetlenül nagyobb erő, mint az Ember, egyben mégis alatta marad az embernek, aki Isten legkedvesebb teremtménye, hiszen senki mást nem teremtett az ő képére és hasonlatosságára, az pedig a szabadság, a döntésképesség, a szabad akarat. Az Ember ennek az egyetlen képességének köszönhetően képes az angyalok és főként a bukott angyalok fölé emelkedni és legyőzni akár őket, hogy Istenhez menjen, hogy szabadon, meggyőződéssel mondhat nemet és választhatja a Jót és a Szeretetet. És Isten, a Jó és a Szeretet választása csak akkor igazi döntés, ha ezt szabadon és nem Isten akaratából, (mint egy angyal), hanem a sajátjából teheti meg.
Összefoglalásul: Kétfajta hagyomány van, az egyik a régi szenthagyomány, a másik az újabb (bár ősi gyökerekkel), amely sok mindent továbbvisz a régiből, de szinkretizál és ellentmondó elemeket is hordoz. Kétféle fogalomhasználat is van, mindegyik központjában az igaz és a szent áll, az angyal erre van teremtve/predesztinálva és nincs szabad akarata, az ember viszont szabad akarat hordozásával van felruházva, és amennyiben ezzel a szabad akarattal dönt Isten mellett, akkor megdicsőül és az angyaloknak fölébe is kerül.
A szent tehát sokkal több, mint az angyal. Azért azonban dolgozni kell.
A szent ugyanis: ember…,
…szabad akarattal, aki úgy döntött, hogy a jót követi. Lehet, hogy valamikor bűnös volt és volt egy pont az életében, amikor megváltozott: volt egy katarzisa, ami örökre megváltoztatta. Embernek született és ember is maradt. Felismerte, hogy van gerince, szíve és… még lelke is. Vannak embertársai, családja, barátai. Tud beszélni és használja is a kommunikáció képességét. Van memóriája: nem felejti el, hogy mit mondott egy hete, egy éve és mit tíz éve. Lehet mást mondani, mint régebben, de azt meg kell tudni indokolni és nem lehet, hogy elvárja környezetétől, hogy amnéziás legyen. A szent – már az, aki valóban az és nem, aki magáról hirdeti feljebbvalóságát – szerény és általában csöndes. Róla mások mondják, hogy jó ember. A valódi jó ember egy csóvát húz maga után: azoknak sorát, akiken segített, akikre mosolygott, akikhez jó volt, akik még évek és évtizedek múlva is emlegetik őt.
Aki után űr marad, ha elmegy vagy meghal.
Manapság alig látunk igazi embert: kevesebben vannak, mint az angyalok…
(Amiről itt írtam – nem vallási, nem felekezeti kérdés, hanem etikai.
Bárki, aki vallási szövegként olvasná: szükségképpen félreérti és félremagyarázza.
Akiknek van füle a hallásra, hallja meg!)
Fotó: Illusztráció / New Traderu