Rovatomban egy újabb „időutazásra” csábítom olvasóinkat, ezúttal Faludy György nyomába eredünk, Magyarországról indulva életének főbb helyszíneit – Párizst, Londont, Máltát, Afrikát, az Egyesült Államokat érintve a végleges hazatéréséig – a költő versei, jegyzetei, visszaemlékezései, műfordításai által.
Rencsisovszky Katalin
rovatvezető-szerkesztő
Marokkó (részlet)
XXXI. Alkony a dűnén
A dűné oldalán ülünk az estben
s nézzük, míg lábaink alatt
homokszemek tolongnak, esnek,
gördülnek, folynak, hullanak.
A homokdomb is homokóra.
Ami ma fenn van, odalenn
torlódik holnap virradóra.
A szél felkapja és elszórja
és lesz új dűnék trilliója,
de ilyen dűné sohasem.
Csuklódat tartja két kezem
s hüvelykujjam közepén érzem,
hogy lüktet, ömlik, árad véred
a piros ütőéren át.
Így száguld a vér az enyémben,
és mit szól testednek a testem?
Homokórák, ülünk az estben.
XXXII. Oázis
A hajcsárok s a tevék leáztatják
az út porát a tóban és kilépnek.
Oda úszunk, hol a fenék iszapját
nem verték fel, a bambuszok tövéhez.
Mellig a vízben állok, veled szemben.
Itt senki sem lát bennünket, szerelmem.
Halványzöld csíkok és ezüstös fények
köröskörül a tó tükrében. Vállam
köré fonod karodat. Ajkad érdes.
Szemed lezárul. Nyelved kígyó számban.
Így csókolódzunk, míg szédülni kezdek.
Maradjunk együtt, oly nagyon kívánom
szerelmedet! Most hirtelen elengedsz
és nézzük egymást. Sebhely maradt számon.
Ez minden. De a vízben, csípőm mellett
spermám hintázik, mint a selyemfátyol.
Forrás: Faludy György: Őszi harmat után – Officina Nyomda és Kiadóvállalat, Budapest, 1947
Pokolbéli víg napjaim (részlet)
A cél az volt, hogy meglássam a sivatagot. A nagy része itt szikla és törmelék, csak lent délebbre válik igazi homoksivataggá. De gyönyörű, ahogy folyton változik. Régen a Marokkóban lakó európaiak nem kaptak engedélyt arra, hogy a tengerparti városokból, például Marrakeshből, ahol én is laktam, kimenjenek. Viszont az autókba és a lovas kocsikba alig néztek bele, ha az őrök úgy látták, hogy arabok ülnek benne, akkor intettek, hogy menjünk. Először én is úgy jutottam ki, hogy barátom, Omár előbb elvitt a lakására, rám adott egy dzsilabát, egy burnuszt, és avval kimentem sétálni. Megtanultam arab módra járni, ami már nem szokás. Szóval, ahogy egy arab egyenest megy, kihúzva magát, nem néz oldalra, semerre, és mégis mindent tud, ami körülötte van. Megálltam egy forgalmi lámpánál, egy lovas kocsiban a feleségem és egy öreg doktor barátom ment, gondoltam, szent Isten, megismer. De átnézett rajtam, a mellemen nézett át, nem az arcomat nézte, számára az arabok nem voltak emberek.
Mentünk egy hosszú úton, a taxi nem tudom, hol hagyott el bennünket. Az agora volt akkoriban minden karaván központja. Onnét indultak a karavánok a Nílus felé, keresztbe Afrikán, le Timbuktuba. Van az a híres tábla, hogy Timbuktu 52 nap. A sivatag gyönyörű. Ha egy homokvihar jön, és az ember emlékszik arra, hogy milyen volt, amikor leültek este, reggel felébredve egy idegen tájat lát. A buckák teljesen megváltoznak, minden elveszti az alakját. A tevén való utazásnak persze vannak hátrányai. A teve rettenetesen büdös, a tetejébe igen harapós, és rendkívül barátságtalan. Hogy egy teljesen ember nélküli táj mennyire szép tud lenni s mennyi gyönyörűséggel képes eltölteni a szemet, azt csak az tudja megérteni, aki részese volt egy ilyen útnak. (…)
Egy szép napon, amikor visszaértem a sivatagból, kaptam meg az amerikai vízumot a követségen. Nem is vízum volt, hanem egy meghívólevél, amiben Roosevelt meghívott engemet. A baj csak az volt, hogy passzus kellett volna hozzá, de a magyar passzusom nem volt érvényes. Törtük a fejünket, kitől lehetne szerezni, a legközelebbi magyar követség Madridban volt, de egy ember, aki elküldte, avval kapta vissza, hogy érvénytelen, csak Magyarországra való visszautazásra érvényes. Végül egyik barátom, Kelemen Zoli segített rajtam, azt mondta, van itt egy Hotel Hungária, kérjem el a portástól a pecsétjét, a pecsétből tojásfehérjével a hotel lekerült, majd a gyereknyomdából kiszedtük három sorban, hogy az útlevelet öt esztendőre meghosszabbítom. A konzul aláírása persze olvashatatlan, ezt nyomták a Bandi, a feleségem meg az én passzusomba. Evvel az útlevéllel mentünk Spanyol-Marokkóba, Tanger szabad városba, Spanyolországba és Portugáliába, és be az Egyesült Államokba, anélkül, hogy bármi bajunk lett volna vele.
[Emlékeztetőül: Faludy, első feleségével, Ács Valival együtt 1938 végén a súlyosbodó politikai légkör hatására, valamint a verseit ért támadások miatt kénytelen volt elhagyni Magyarországot. Párizsban telepedtek le, és kapcsolatba kerültek a már kint élő emigráns magyarokkal, köztük Fényes Lászlóval, Lorsy Ernővel és Havas Endrével, utóbbival együtt is lakott a házaspár. A Párizst elfoglaló német csapatok elől menekülve 1940. június 14-én Montaubanon és Bayonne-on keresztül öt nap múlva érkeztek meg Casablancába, majd november 1-jén a kényszerlakhelyül kijelölt Marrakeshbe. Nem sokkal Marokkóba érkezésük után Amárral elutazott a sivatagba.]
Forrás: Faludy György: Pokolbéli víg napjaim – Alexandra, Pécs, 2015 , (Eredeti megjelenés éve: 1962)
Fotó: Faludy György portréja (OSZK)