„Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok.” (Márai Sándor)
Az igazi
(részletek)
„De vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és a legegyszerűbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek el, akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő, kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában.”
„Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, sejtelmesebb is, mert a legmutatványosabb külföld sem nyujtja azt az élményt, amit az elhagyott otthon szobái rejtegetnek. Ez az élmény a gyermekkor. A várakozás emléke. Ez van minden élet alján. Erre emlékezünk akkor is, amikor később egyszer a Gaurizankárt látjuk, vagy a Michigan-tavat. Az a világítás, azok a hangok, azok az örömek és meglepetések, az a reménykedés és félelem, melyet a gyermekkor zárt magába.”
„Vannak ilyen szédülés-szerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés.”
„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.”
„Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.
S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”
„Azt mondta, egy embernek egyféle rangja van csak, a jelleme.”
„Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat … De mindez nem segít. S tudják ők pontosan, miközben mindezt mívelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben bíznak?. .. – tudják jól, hogy a több pénz, a tökéletesebb rovargyűjtemény, az új szerető, az érdekes ismeretség, a kitűnően sikerült estély és a még sokkal kitűnőbben viszonzott garden party, mindez nem segíthet … Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan „intéznek” valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát … Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt! Gyorsan, embereket! Vagy kutyákat! Vagy gobelineket! Vagy részvényeket! Vagy gótikus tárgyakat! Vagy szeretőket! Gyorsan, mielőtt kiderül…”
„Sokat olvastam. De az olvasással is úgy van az ember, tudod… csak akkor kapsz a könyvektől valamit, ha tudsz is adni olvasmányaidnak valamit. Úgy értem, ha olyan lelket viszel feléjük, amely az olvasás párharcában hajlandó sebeket kapni és adni, hajlandó vitatkozni, meggyőzni és meggyőződni, s aztán gazdagodva attól, amit tanult a könyvből, életben vagy munkában építeni abból valamit…”
Márai Sándor: Az igazi – Hangoskönyv, Felolvasó: Györgyi Anna és Hirtling István:
Forrás: Márai Sándor: Az igazi – Helikon Kiadó, Budapest, 2022 (Eredeti megjelenés éve: 1941).
„Lehet-e az érzelmeket az értelem segítségével megsemmisíteni, teszi fel a kérdést Márai e mélylélektani drámában. A válasz: nem, mert az érzéseket néha, szerencsés esetben, meg lehet szelídíteni és el lehet sorvasztani, de az értelem soha nem győzheti le.
Az 1941-es regény egy zátonyra futott házasság monológja: Márai előbb a feleség, aztán a férj szemszögéből avatja be olvasóit a bonyolult szerelmi háromszögbe; a kettősség és a párhuzamok látszólag kusza egyvelege bravúros pontossággal metszi át a viszonyokat és a viszonyulásokat. Márai nem szolgáltat igazságot (egyáltalán lehet?), csupán ott a nyitott-megválaszolt kérdés mindannyiuk feje fölött: mi is a mozgatórugó? Van-e különbség abban, ahogy a férfi tekint a nőre, mint a nő a férfira?
Vagy vannak szerelmen felüli motivációk is? – olvasható a kiadó fülszövegében.
*
Márai Sándor és felesége Matzner Ilona, azaz: Lola, akivel kimondani is hihetetlen: hatvanhárom évet éltek együtt! 1923-ban polgári házasságot kötöttek, ami 1986-ig, Lola halálig tartott. Hatvanhárom év boldogság, hihetnénk, pedig az életrajz alapos ismerői tudják: Márait is körülvették a nők, két kivételes színésznőhöz fűzte kapcsolat. Rövid, ám nagyon szenvedélyes viszonya volt Mezey Máriával, és egy plátói szerelem 1945-ben Tolnay Klárival. Róluk pedig Lola is tudott, hiszen a női ösztön működött, egy nő megérzi férje hűtlenségét. Akár lehetne ez a háttér Az igazihoz, hiszen a regény egy szerelmi háromszöget mutat be.
Az emberi kapcsolatok mestere Márai. Jól ismeri a férfit, és ismerni véli a nőt. Lola kivételesen művelt nő volt, aki egy jómódú kassai zsidó család gyermeke. Talán ez is hozzásegítette őket ahhoz a hatvanhárom évhez. Az összetartozás, szeretet és tisztelet. Az elfogadás. Tudták szeretni egymást a hibáikkal is.
Ez a könyv pedig csakugyan egy remekmű, Márainak lehengerlő stílusa van: olyan gondolatokat, érzelmeket, apró részleteket ragad ki, és ír körül, mozgat meg az olvasóban is, amelyek fölött a hétköznapi ember talán elsiklik. Ismerkedő, első olvasásnak is kiváló. Márai Sándor regényei a XXI században is aktuálisak. Pontos, tömör mondataival éles képet fest erről a kapcsolatról. A csábításról, aminek mindannyian ki vagyunk téve. Ember hiba nélkül nincs, van, aki megbotlik. Számomra a könyv egy személyes és mély vallomás az írótól. Arról: van-e igazi? Természetesen nem nagy titkot árulok el: van. Mindenkinek az, akit választ… Bár erre néha csak utólag jövünk rá.
Az első rész a feleség drámáját mutatja be. Őt könnyebb megérteni, hiszen ő mindent megtett a házasság megmentéséért. Márai meglepően jól tud egy nő lelkivilágával azonosulni. Aprólékosan, finoman bontja ki a részleteket.
A férj, Péter mondanivalója elgondolkoztatóbb. Magvas mondatok a szerelemről, ami később már csupán szeretetté, barátsággá változik, összetartozásról, sóvárgó titkokról, szenvedélyről. A háttér a jó módban élő polgári fiatal pár kapcsolata. A csavart az adja, amikor a cselédlány, Judit lép színre… ahol fény derül egy régi beteljesületlen szerelemre. Szeretem az olyan történeteket, ahol több szemszögből van ábrázolva a cselekmény. Kétségtelenül a férj részét találtam hozzám közelebb állónak, izgalmasnak. Ha valami elromlik két ember között, az kettőjükön múlik. Az is, hogy ezt tudják-e kezelni, túllépni, javítani a kapcsolatukon. A párkapcsolat varázsát is ketten adják meg. Együtt. Márait jókor kell olvasni. Mindig akkor amikor szükség van rá. Fel kell nőni hozz, amikor már van némi élet tapasztalatunk. Apánként, finoman szemezgetve a ránk maradt életműből.
Az igazi alapos, érzelmes, nagyszerű regény. (Tamás Gábor)
(http://gaboolvas.blogspot.com/2017/08/az-igazi.html).
*
Márai kedvelők figyelmébe: A Pesti Magyar Színházban 2023 második felében mutatják be Márai Sándor AZ IGAZI című színművét a Sinkovits Imre Színpadon, Paczolay Béla rendezésében.
Kép: Márai Sándor – A képet szerkesztette: Domokos István